Némán ült a kocsiban, figyelte a kezében lévő kis dobozt, amin egy LCD-kijelzőn tízjegyű számok pörögtek, mint valami veszettül felgyorsított stopperóra. A hetessel kezdődő számokat látta, már hét perce futott a program a jellegtelen, fekete dobozban, aminek hátuljából telefonkábel húzódott az ablakig, ahol eltűnt. Türelmetlenül dobolt szabad kezével a kormányon, aztán lenyúlt. Keze megakadt a furán, oda nem illően álló, most slusszkulcsként funkcionáló csavarhúzó-nyélben, ahogy a rádiót kereste. Bekapcsolta, és elégedett mosollyal nyugtázta, hogy itt is a Petőfi megy. Keze visszatért a kormányra, és immár Szalai Évával egy ütemre dobolt tovább. Kinézett balra. Két hellyel arrébb állt álmai - egyik - autója. Feketén, baljóslatúan, csábítón. Vonalai a de Silva-féle hirtelen váltás szelídebb változatát, egy, a rajongóknak inkább megfelelő sziluettet rajzoltak ki a neonlámpák szembántó villódzásában. Állva is száguld. Három ajtó, a fényt szinte, a tekintetet azonban állandóan magába, magára irányító szín. Nagyvad.

Soha nem kötött még el M3-as BMW-t...igazság szerint soha nem látott még M3-as BMW-t élőben, de ha egyszer itt van a parkolóházban, miért ne próbálná meg? Halk, szinte diszkrét sípszót hallott. Lenézett, bár tudta, mire számítson. Lefutott a program. Borzasztó mennyiségű kódot pörgetett végig, próbálva ezekkel átverni a rádiós központi zárat. Semmi. Ilyen esetekre mondta mindig Gazsi, a mentora, hogy "há' édes egy komám, oda ke' menni, azt meg ke' csinyáni". Úgyhogy rácsapott a kesztyűtartóra, ami ettől kinyílt, és kipottyantott magából két tárgyat. Az egyik úgy nézett ki, mint egy fél tábla csoki alufóliába tekerve, ezt zsebretette; a másik pedig olyan volt, mint egy svájcibicska, ezt kézbe fogva szállt ki ütött-kopott, "akkorseismerszmeghaszembejövökazutcán"-szürke, frissen lopott Corsájából.

Körülnézett. A hatalmas, betonszürke parkolóházban jó félház lehetett, azaz kijjebb, messzebb az üzletközpontba vezető ajtóktól már bőven volt szabad hely, de ott, ahol kiszállt, és célpontja felé indult, minden hely foglalt volt. Különböző márkájú, korú autók álltak összevissza, bár felismerhető volt az újabb, drágább modellek túlsúlya. Odalépett a BMW-hez, körülnézett: nem látott senkit. Itt követte el az első hibát.

Az autó felé fordult, kiválasztott egy megfelelőnek tűnő szerszámot, és határozott mozdulattal bő kétujjnyira a kulcslyukba döfte, aztán óvatosan mozgatni kezdte, hátha a rúdon lévő fogak, mélyedések találnak egy megfelelő kombinációt, és övé a zsákmány. Halkan számolt magában, már ötvenhárom másodpercnél tartott, de még nem kattant a zár. Teljesen az autóra koncentrált: érezte, hogy ez lesz nem túl hosszú élete eddigi csúcsa. Az ugrókódnak nem dőlt be, álkulccsal kellett nekimennie, és majdnem... több mint egy percig próbálkoznia, mire bejött.....már ha bejön, mert immár majd' két perce állt az autó mellett. A kezdeti "feltűnés-nélkül"-attitűd szertefoszlani látszott: egyre fokozódó dühvel, izzadva próbálta megtalálni a megfelelő szerszámot - immár a harmadikkal próbálkozott, ennek kisebbek voltak a recéi -, sikertelenül.

- 'zanyádpicsáját! - próbált sikertelenül elnyomni egy káromkodást nemlétező bajsza alatt. Hirtelen elege lett. A rohadt életbe, csak nem kefél ki vele egy mocsok újgazdag rohadt kocsija! Döntött.

Pillantása megrebbent, de aztán inkább a svájcibicskára összpontosított. Kinyitott egy olyan szerszámot, ami vékonyabb, nem olyan mélyen vésett volt, mint a többi, cserébe viszont ment a színe a kocsihoz, lévén koromfekete. Vett egy mély levegőt, bedugta a szívószál vastagságú álkulcsot a zárba, lehunyta a szemét (második hiba), és érezni próbálta, ahogy egy jól irányzott mozdulata nyomán kinyílik az ajtó, ő bepattan, és vigyorogva elhajt. Akarta, hogy így legyen.

Behunyt szemű erőlködésének három, egymástól látszólag független eredménye lett. A zár környékéből szikrák kezdtek pattogni, hirtelen mindenhol rettenetes amperszagot lehetett érezni, valamint két, bőrkesztyűs lapátkéz ragadta meg a vállát és rántotta el az autótól. Önkéntelenül is a kilincsbe kapaszkodott, most hiába: engedelmes kattanással nyílt ki az ajtó, feltárva az autó belsejét, ahol bőrülés követett fabetétet, fényesre törölt króm és puha, bézsszín szövet váltotta egymást. Közben persze a földre zuhant, kétszer átfordulva tengelye körül.

Átléptek rajta. Felnézett, és egy vele egymagas, kis pocakos, zselézett hajú újgazdag rohadékot látott, akinek az öltönye - mit öltönye! a zoknija! - többe kerülhetett, mint amennyit ő költ kajára egy hónapban. A zselés hajú a vásárolt hatalmat jól ismerők és élvezők ruganyosságával és kényelmével lépett oda az autóhoz, gunyoros bólintással nyugtázta, hogy az ajtót nyitva találja, elfintorodott az amperszag éreztén, majd beült.

- Vigyázz, be van kamerázva - szólt át a válla felett. Sam tartott tőle, hogy hamarosan kiderül, kihez tartoztak a kesztyűk. Egy rettenetesen nagydarab, kigyúrt, kopasz, napszemüveges pofa állt felette. Ő rántotta el a kocsitól. Zseléske, miközben a kormány láthatóan emlékezve rá, halk vinnyogás kíséretében felvette a sofőr számára legideálisabb pozíciót, becsapta az ajtót. Tompa, visszhangtalan dübbenés. Pont ilyen hangja volt az első rúgásnak, amit fényesre vikszelt Gucci cipővel Sam a gyomrába kapott.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.