A hatóságok hajnali két óra környékén hagyták el a helyszínt. Távozásuk után az éjszakai utcára nehéz csend telepedett. A nézelődők már korábban hazamentek, abban a biztos tudatban, hogy lesz mit holnap mesélni az ismerősöknek. A falka tagjai egy közeli keresztutcába vonultak félre miután a nézelődők korábban távoztak. Nem akarták indokolatlanul felhívni magukra a figyelmet.

A trió számára a várakozás mindig is nehéznek bizonyult. Általában egymással nem beszélgettek, mert az jellemzően tettlegességig fajult. Egyszerűen nem bírták egymás képét és ez mindig megnehezítette a dolgukat. Így tehát hárman három különböző helyen telepedtek le és megpróbálták hasznosan tölteni az időt.

Iván egy sötét kapualjban helyezte magát kényelembe. Letelepedett a kapuhoz felvezető kőlépcső harmadik, legfelső fokára, kopott farmerja hátsó zsebéből maga mellé helyezett egy doboz cigarettát és az öngyújtóját, majd elővette ócska mobiltelefonját és vadul nekiesett a gomboknak. Rossz természete miatt nem volt sok ismerőse. Az éjszaka folyamán egymás után küldte a fölösleges és idegesítő SMS-eket, reagált az anyázásokra és úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Eközben demokratikusan minden postaládába egyenlő mértékben hamuzott és hagyott csikkeket.

Katalin motorjával egy még működő éjszakai lámpa alá parkolt. Bukósisakját és bőrdzsekijét az ülésre fektette, ő pedig a motor mellé ült és egy ceruza méretű elemlámpa segítségével az Interceptor motorblokkját vizsgálgatta és birizgálta. Egyszerűen imádta ezt a masinát és ezért a lehető legtöbbet akarta kihozni belőle. Garouként olyan szabadság részese volt, amilyenről egy ember sem álmodhatott, azonban neki ez kevés volt. Ő száguldani akart! Szabadon! És bár a motor se igazán tudta kielégíteni a vágyát, ez volt hozzá a legközelebbi dolog.

András számára mindegy volt, hogy hol várakozik, ezért az első félreeső helyen leült a földre és összehúzta magát. A csönd és a sötét mindig alkalmat adott arra, hogy múltbéli hibáin rágódjon, és ez most se volt másként. Falkája, mert hogy ő volt az Alfa, mindig dühvel töltötte el. Jó egy éve fel se merült volna benne, hogy ennyire mélyre süllyedhet! A gondoltra kezei ökölbe szorultak, majd mély levegőt vett és megpróbált lazítani, sikertelenül. Fejét a háta mögött lévő kukának támasztotta és csak bámult a semmibe, fejében pedig újra és újra lejátszodtak a megváltoztathatatlan múlt képei.

A rendőrautók távozására mind a hárman visszatértek a valóságba és mire a távolba veszett a járművek zaja, elindultak a ház felé. Úgy cserkészték be az épületet, mintha egy nagyvad lett volna. Folyamatosan figyelték a neszezéseket, az oda nem illő illatokat és tekintetüket az épületet övező sötétségbe fúrták. A főbejáratnál megálltak és előreengedték Ivánt, aki rátette a kezét kilincsre és lenyomta.

- Mi a franc ... ezek a zsernyákok egyre trehányabbak. - mondta halkan, mikor az ajtó gond nélkül kinyílt. Becsukta a szemét, majd belépett a sötét lépcsőházba, egy fél percig csukva tartotta a szemét, aztán ismét kinyitotta. Amikor már látott a sötétben, hátraszólt a másik kettőnek, hogy tiszta a levegő és jöhetnek. András behajtotta maguk mögött az ajtót és majdnem fellökte Katalint, aki még mindig a sötéthez próbálta szoktatni szemeit.

- Nézz a lábad elé ... - sziszegte halkan, de ingerülten a nő. A szitkot a mondat végéről nehéz volt leharapni, de sikerült időben megtennie. András egyszerűen a frászt hozta rá. A nagydarab Garou mindig csöndes volt és megfontolt, de tudta, hogy a látszat csal és nem akart véres húscafatként kikötni a falon. András nem is vett tudomást Katalinról, egyenesen Iván után indult, aki már az első lépcsőfordulóban volt. Az egész épület csöndes volt, a levegőben szemét, olcsó parfüm, izzadtság és a halál szaga terjengett. A poros lépcsőházban a fényforrást az utcára néző ablakok szolgáltatták, amiken keresztül beszűrődött a közeli lámpak narancsszín fénye.  A második emeleten az egyik ajtó mögött hirtelen elkezdett ugatni egy kutya, de András egy torka mélyéről jövő morgással elhallgatatta az ebet.

A lakás, amit kerestek, a negyedik emeleten volt, a folyosó legvégén, a többi lakástól távol. Tippre egész nagy lehetett, nagyjából a legfelső szint harmadát foglalta el. Az ajtó sértetlenül állt előttük, melyen keresztbe egy sárga "RENDŐRSÉG" feliratú szalagot húztak ki. Nem mintha szükségük lett volna a szalagra, a hely csak úgy árasztotta magából a halál spirituális utórezgéseit. Iván odalépett az ajtóhoz és a kilincsért nyúlt, amikor Katalin megragadta a karját.

- Állj meg, te kretén! Most komolyan, ujjlenyomtatot akarsz hagyni egy gyilkosság helyszínén? Nesze, használd ezt ... - Katalin odanyújtotta bőrkesztyűjét Ivánnak, aki egy pillanatig tétovázott, majd elfogadta.

- Ne szólj be, tudom mit csinálok! - mondta Iván, majd magában fortyogva felhúzta jobb kezére a kesztyűt és megfogta a kilincset. Ezt az ajtót nem felejtették el becsukni, konstatálta magában Iván, majd igazított fogásán a kilincsen és lehunyt szemmel koncentrált. Az ajtóba épített zárak (egy heveder és két biztonsági) halk kattanással és surrogással kinyíltak, Iván pedig tágra nyitotta az ajtó. A kiáramló levegőben lévő hullaszag szinte mellbevágó volt, de egyikük sem zavartatta magát. Túl sok hullát láttak és túl sok hullát csináltak ahhoz, hogy egy ilyen apróság felzaklassa őket. Miután mindhárman beléptek a lakásba, Iván halkan becsukta az ajtót maguk mögött.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.