Megállt, és kiszállt porszürke Astrájából. Arra azért vette a fáradtságot, hogy mielőtt becsukta az ajtót, elindította a vészvillogót. Becsapta az ajtót, és az ütemesen fel-felvillanó sárga fényben indult el a ház felé, amely előtt már több rendőrségi Octavia állt, mellettük-mögöttük meg egy kisbusz, lesötétített ablaküvegekkel.

Körülnézett. Az utcáról nem lehetett elmondani, hogy nappali fényárban úszott volna: a legközelebbi, legalább néha, stroboszkóp-szerűen villogva működő lámpa tőle vagy harminc méterrel lejjebb, a negyedik oszlopnál világított, betegsárgával vonva be környezetét. Ez persze nem azt jelentette, hogy túlságosan messze világított volna, köszönhetően a valamilyen fura okból, földöntúli elszántsággal az életbe kapaszkodó öreg bükk-, tölgy-, és platánfáknak, amik ezt, és a környék összes utcáját vastag árnyékkal szegélyezték. Rosszkedvűen battyogott tovább, lehajtott fejjel, elgondolkodva.

Felnézett, és látta, hogy, közben odaért a házhoz. Régi, omladozó vakolatú négyemeletes bérház volt, még a régi szép időkből... ha voltak egyáltalán olyanok. Átbújt a kordon alatt, és a maga lassú - egyesek megfontoltnak, mások tétovának, megint mások unottnak neveznék - tempójában a ház bejárata felé indult, megmászta a négy kőlépcsőt, vetett egy pillantást a fal szénné grafitizett alsó két méterére (a megmaradt spalettákkal együtt), majd belökte az öreg kaput.

- Jóestét, hadnagy!

Majdnem hátraugrott, de erőt vett magán. Simára borotvált rendőrt látott egyenruhában, a nevetséges baseball-sapkában. Fiatal volt, nagyon is. Ráadásul láthatóan büszke az egyenruhára, amit viselt. "Majd megtör az élet, kisapám" - gondolta halvány kajánsággal - "...ahogy velem is csinálta." Gyors pillantással ellenőrizte a srác vállapját és a réztáblácskát a mellkasán.

- Estét, Kőrösi tizedes. A többiek?
- A negyediken. Huszonnégyes lakás. Állítólag elég ronda - tette még hozzá a kölyökképű erőltetett lazasággal.
- Minden tele van vérrel? - engedett meg magának egy gonoszkodó beszólást, amivel láthatóan elérte célját. A tizedes láthatóan meghökkent, és elgondolkodott, de csak egy pillanatra. Aztán:
- Nem voltam még fent. Felkísérhetem? - csillant érdeklődés a srác szemében.
- Itt kéne maradnia, nem? Áh, francnak idegelem magam: jöjjön, ha kedve tartja, de ha összerókázza magát, hát én nem kaparom ki a szarból.

Valami mormogást kapott válaszul, amit éppúgy lehetett értelmezni "'gyanmá'"-nak, mint "Hát, majd igyekszem"-nek. Elindultak a büdös, nedves-salétromos, sötét falak szegélyezte, itt-ott töredezett peremű, a sok használattól kifényesedett lépcsőkön a negyedikre. A sötét folyosó végét egy üvegablakos ajtó jelezte, azon túl pedig egy keskeny, kovácsoltvas korlátos gang következett. Végigsétált a gangon, nyomában a tizedessel. "Fiatal srác ez, ebből még ciki lesz" - gondolta magában. Számolta volna az ajtókat, ha nincs kint mindenhol valamelyik lakó, néha családostul. Rendőrök kénytelenek beszélni velük, rábeszélni őket: sokkal jobb nekik a tévé előtt, a Maunikasóval meg a Barátok közttel. Elértek a függőfolyosó végére, ahol az ajtónál egy újabb rendőr posztolt. Mikor meglátta a hadnagyot, jóváhagyólag biccentett. A tizedesre kérdően nézett egy pillanatra, de aztán hamisítatlan "mit közöm hozzá?" fejjel tovább bambult ki a fejéből. Talán a Barátokközt aktuális epizódját kagylózta, hátha.

Belépett az előszobába, az őt követő tizedes viszont megbotlott a küszöbben. Talán az előszobából nyíló konyhában "dolgozó" - kávézó - és halkan beszélgető rendőröktől ijedt meg. A lényeg, hogy megbotlott, és megállíthatatlanul tartott a pofáraesés felé. Megkapaszkodni kívánva önkéntelenül nyúlt az első lehetséges tárgy felé, ami egy magas, négyszögletes asztal volt, rajta régimódi bakelittelefonnal. Ahogy nyúlt felé, hogy megkapaszkodjon, fura dolog történt vele. Az asztalt megragadni kívánó kezet valami egy hirtelen mozdulattal arrébb lökte, így a tizedes hangos puffanással elérte végcélját, ahonnan már nem eshetett lejjebb. Tekintetében, ahogy felnézett a kezét félrelökő hadnagyra, a meglepetést elnyomva megvillant a világ minden gyűlölete.

- Hülye, helyszínelés közben nem tapizunk össze semmit. Tönkrevágod a nyomokat!

A tizedes feltápászkodott, és bólintott. Lépett egyet, és mintha megszédült volna.
Fura érzés,olyan üres minden. Olyan, mintha hideg, száraz szél fújna, csak a szél nélkül. Valami hiányzik.

- Jön, tizedes? - váltott higgadtabbra, és egyben vissza magázásra a hadnagy.
- Persze, csak elbambultam egy pillanatra.

A kétszárnyú ajtó mögött hosszú folyosó, és balra nyíló két ajtó fogadta. Ja, és sötét. Hátrafordult, hogy megbizonyosodjon afelől, a tizedes be akar jönni. A srác arcán fura, átszellemült kifejezés honolt.

- Na, Kőrösi elvtárs, bejön, vagy itthagyjam?
- Mi, mi?! Persze, jövök, csak..
- Ne is álmodjon róla. Bemegyünk, körülnézek, aztán kitalálhat valamit, amiért ki akar rohanni a hulla elől.
- Ugyan, hadnagy, ne csinálja már. Tudja jól, hogy nyomozó akarok lenni, ahhoz meg nem árt az erős gyomor, főleg boncolásoknál. Legalábbis ezt hallottam.
- Boncolásoknál? Eszerint nem beszélt senki a helyszínelésekről?
- Nem - és már le is sápadt.
- Na, meglátjuk, milyen a gyomra. Gyerünk - ezzel átlépett a kétszárnyú ajtón, és indult előre. Épp be akart nyitni az első ajtón balra, amikor szemben, a folyosó homályba vesző  - leginkább a késői időpont és a helyszínelés célja miatt kivilágítatlan - végén kinyílt egy másik ajtó, ugyanúgy kétszárnyú. Két sziluettet világított meg a mögöttük lévő szobából kiszivárgó fény.

Mintha kizúdult volna valami az ajtón. Szag volt, de nem büdös, érintés, de valódi kapcsolat nélkül. Hideg (vagy meleg)? Kemény, vagy szilárd? Végzetszerű érzése támadt.

- Megint semmi vér.
- Ja, ezt is kitakarították. De hogy a picsába' csinálja?
- Az nem a mi dolgunk, majd a nagyfejűek megoldják.
- Há pedig mi vagyunk a HELYSZÍNELŐK!

Ezen mindketten felröhögtek, aztán meglátták a hadnagyot.

- Öö, üdv, hadnyagy, jóestét.
- Na mit találtak, fiúk?
- Semmi érdekeset, megint a Véradó lehetett.
- Na tizedes - fordult hátra a hadnagy -, egyet megúszott, vér nem lesz.

Kőrösi mintha megynyugodott volna.

- Akkor nem is ke-
- Dehogynem. Maga akar nyomozó lenni, nem?
- De olyan rossz é... - elharapta a mondat második felét, rájött, hogy jobban teszi, ha nem égeti magát szénné a hadnagy meg két helyszínelő előtt. Utóbbiak egyébként épp ránéztek:

- Óó, hadnagy, hozott nekünk egy hullaszüzet?
- A fenébe is, mindig magának jut a móka.

Az egyik közelebb lépett a tizedeshez. Őszülő halántékú, fáradt ötvenesnek tűnt, az egyenruha olyan "nincsen-aki-kivasalja" gyűrötten állt rajta.

- Fiam, bele ne nézz a szemébe! Ha mégis, a szelleme visszajár majd kísérteni.
- .....T-t-t-tényleg? - érezte, ahogy elszorul a torka, és egyre gyorsabban dobog a szíve.
- Tényleg. Ugye, Bandi?

A másik is odalépett. Kövér, elhanyagolt, zsíros kezű és hajú, apró disznószemű pasas volt, a szájából dőlt a kolbászszag.

- Hát.
- Látod, öreg, mi csak a javadat akarjuk. Ja, még valami. Akármit látsz a szobában, ne rókázz össze semmit. Itt egy pár gumikesztyű. Ha hánynod kell, rókázz ki az ablakon, de ne a szobába. Egy csomó nyom van ott még, amit rögzíteni kellene.
- M-m-miért? Mi van a szobában?
- Tudni akarod, mi? Hát menj be, és nézd meg!
- Jól van, fiúk, húzás dolgozni, ne ijesztegessétek a gyereket - lépett közbe vigyorogva a hadnagy. - Végén még halálra ijesztitek, azt' írhatom a jelentést. "Kőrösi Sándor szolgálatteljesítés közben, két szerencsétlen vesztes faszságaitól megrémülve szívrohamot kapott, és meghalt. A tizedest anyja saját halottjának tekinti, és nem adja senkinek. Temetéséről később történik intézkedés."
- Jó-jó, megyünk már - szólt a kövér, megbökve idősebbik társa oldalát. Elindultak, de az őszes hajú, még visszafordult:
- Emlékezz, ne nézz a szemébe!

A hadnagy persze belépett már, mire felocsúdott, és követte.

A szoba legfontosabb jellemzője a három hatalmas ablak - a bal szélső tárva-nyitva -, és a két kisebb ajtó volt. Így nappal jó világos lehet itt - gondolta a hadnagy. Egy dohányzóasztal, mellette, a faltól nem messze egy összetört szék, egy tévéállvány tévével, egy kanapé - nem valami új, de legalább tiszta -, egy ajtó  - a kétszárnyú mellett jobbra - csukva, a másik ajtó - a hálóé, látszott a bevetetlen ágy - nyitva, fekvő emberi test, szekrénysor, karnis, elhúzott függönyök, hulla, a szabad falfelületen könyvespolcok, rajta könyvek, egy hulla, plafonon spotlámpák, egy holttest.

Egy holttest.

A hadnagy kikerülte az asztalt és a kanapét, és odalépett a hullához, a bőre egész szürke volt, félmeztelenül, nagyon holtan feküdt ott egy fiatalember, élettelen teste az ablakok felé fordulva hevert az ajtónyílásban.
Kőrösi tizedes kérés nélkül lépett közelebb.

Hullámokban tört rá az a rettentő nyomasztó érzés, a semmi érzékelése, hogy nem érez semmit a hulla felől, mintha nem meghalt, hanem eltüntették volna. Ott nincs semmi, eltüntették, kiszippantották egy lyukon, eltűnt, nincs vele dolgom, nincs vele dolgom, NINCS VELE DOLGOM.

Lehajolt a hulla fölé - közben futólag érzékelte az ajtónyílás mögötti hálószobát a széttúrt franciaággyal - és lenézett rá.
Jóképű férfiarcot látott egészen elváltozott arccal. Megnyúlt az egész feje: mintha szó szerint ráírták volna a csalódottságot, hogy nem úgy jött ki valami, ahogy szerette volna. Szemeinek csak a fehérje látszódott, ami mostanra egészen szürkévé sötétedett. Kőrösi persze azzal kezdte, hogy belenézett a halott szempárba.

Ráveti magát egy nem túl jóképű, de valahogy vonzó férfi, egy pillanatnyi szúró fájdalmat érez a nyakán, aztán pedig olyan élvezetet, amilyet csak a legtapasztaltabb nők képesek adni a férfinak. És ez az örömérzés tompul lassan, bele a sötétségbe, a semmibe. Utolsó tetteként még felnéz, jól megnézi magának gyilkosát - és egy eltorzult arcú, keléses, félvak, büdös, holtsápadt arc-paródia néz vissza rá vigyorogva, kivillantva lyukas, düledező, hiányos fogsorát két, meglepően hosszú szemfoggal, ahogy rájön, hogy átláttak az álcáján.

Kőrösi hátrahőköl, zihálva, felszínesen kapkodja a levegőt, elsápadva seggreül, beveri a fejét az asztal szélébe, elsötétül előtte a világ.

Árad belőle a rosszindulatú, mintent elnyomó semmi, üresség, élettelenség, ráadásul még valami más is körbeveszi alakját, mint furán, vörösen fénylő aura.
A diadal érzése. Hogy az ilyen áldozatafajta halandók soha nem győzik le. Tudja, hogy az emberek csak haláluk pillanatában ismerik fel a valóságot. Fürdik a kárörömben, tapicskol a felsőbbrendűség érzésében: ezek? Dehisz' ezek csak birkák, akiket levágok, ha úgy tartja kedvem.
Hát ezért vigyorog a szemétláda. Hát ezért röhög a mocsok! Azt, hiszi, bármit megtehet! Hát NEM!

Éles fájdalom hasít a koponyájába. Mintha beszakítottak volna egy falat... vagy egy ajtót, ahonnan most tiszta, fehér fényként zúdul ki valami. Felemeli kezét.

A rémalak elindul az ablak felé. Elégedett, nyugodt... jóllakott? Nem figyel maga mögé, így nem látja, hogy áldozata felemeli kezét, és vele együtt egy IKEA szék is elemelkedik a földtől pár centire, hogy aztán nagy sebességgel nekizúduljon a gyilkos hátának, aki tökéletesen meglepetten nekivágódik a falnak. Két egymást követő, csontrepesztő csattanás hallatszik, ahogy a rémalak nekivágódik a falnak, megrepesztve a vakolatot. A szék pozdorjává zúzódva szóródik szét. A rém megfordul, mindkét válla természetellenes szögben lóg... és az egyik máris visszaugrik a helyére... aztán a másik, mindezt az előző két reccsenés rokonhangjaitól kísérve. Gyűlölet lobban eddig holt-üres szemeiben, és egy pillanatra mintha fakóbb lenne, mintha el akarna rejtőzni. Mindhiába. Áldozata tovább emeli kezét, és ezúttal a lény is vele emelkedik. A következő mozdulat az utolsó is egyben: kéz ökölben, és előrelök. A rémalak csattanva nekivágódik az ablaknak, ami szilánkokra törik, és egy sikollyal eltűnik. Az utolsó hang egy tompa puffanás: zsák trágya puffan így a földön, ha ledobod a csomagtartóról. A kéz elernyed, jön a sötétség.

- ...van, tizedes? Szedje már össze magát, nem szívesen hívok mentőt. Na tessék, csak egy percre megyek át a hálóba, maga meg rosszul lesz nekem.
- Gnnnnh!
- Na jöjjön, leviszem levegőzni - rántja talpra a hadnagy. - Mégse tett jót a hulla. Még jó, hogy nem valami belezést fogtunk ki, akkor tán itt is hal meg nekem.

Átkarolja a vállát, kikíséri a lakásból, keresztül a helyszínelő rendőrökkel teli előszobán - a kövér meg az ősz hajú visszafojtottan röhögnek -, le a lépcsőn.

Kőrösi ekkorra tér magához, nagyjából önállóan képes mozogni, de még a történtek hatása alatt van. A hadnagy odakíséri a mentőhöz, leülteti.

- Maradjon itt, tizedes, hozatok magának valamit inni. Aztán vissza kell még mennem. Nehogy rosszul legyen nekem!
- Rendben, hadnagy úr. Köszönöm.
- Nincs mit. Egész jól bírta. Én szanaszét hánytam a tetthelyet. Igaz, az belezős volt.

Halvány vigyor a tizedes részéről; a hadnagy köszönés nélkül megfordul és elmegy. A tizedes nagy levegőt vesz.

- Itt a teája. Jó citromos-cukros, amolyan menzatea - a mentős alacsony, vékony cigánygyerek: húszéves, ha van. Viszont mosolyog, és barátságos. Nem jelennek meg keléses arcú rémalakok előtte. Lehet, hogy mégis normális.
- Köszi - kortyol bele Sándor, majd körbenéz. Az utcában parkoló autók, a ház előtt pár rendőrautó, meg ez az egy mentő, aminek a hátsó lépcsőjén éppen ül, szemben a járdán egy motor, meg három arc. Két pasi meg egy csaj. Mindhárom úgy néz ki, amilyennek a szakközepes könyvekben a "motoros rocker bajkeverő", "hajléktalan", "egyéb bajkeverő" címszavak melletti ábrák mutatták, és...

... és mindháromból elemi erővel áradt a természetes zöld, az eső utáni fű illata. Ahogy vett még egy mély levegőt, megérezte a természetesség mellett a komposztáló bűzét is, de valahogy így volt kerek a történet. A jó szag, meg a rossz. Eső utáni fű, meg a komposzt.
Ahogy jobban megnézte őket, valami furát vett észre. Mintha az árnyékok tréfát űznének a szeméből. Egy fa árnyékában álltak mindhárman, és őt nézték. "Egyéb bajkeverő" épp röhögött valamin, és mondott valamit a haverjainak. Árnyékban álltak, és mégis: árnyékot vetettek ők is maguk mögé, de nem a földre, hanem inkább úgy, mintha egy sötét kezeslábasba öltözött alak állna mögöttük. Mindháromnak egyforma volt: hatalmas, két lábon járó, kutyafejű, lomposfarkú borzalom.

Kőrösi Alexander tizedes ebben a pillanatban vált biztossá abban, hogy tökéletesen megbolondult. Valamilyen oknál fogva mégsem kezdett el sikoltozni, és nem lőtte magát fejbe sem, inkább belenézett műanyagpoharába, és belekortyolt a teájába.

- Finom - szólt előre a mentősnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.