Iván becsukta maga mögött az ajtót, kulcsra zárta, majd felkapcsolta a lámpát. A mennyezetről magányosan alálógó izzó kellemesen meleg, narancssárgás fénnyel borította be az ablaktalan szobát. Iván körbe hordozta tekintetét a berendezésen. A látható falfelületet málló vakolat fedte, néhol penészfoltokkal tarkítva, a bútorzat valószínűleg már akkor kiment a divatból, amikor harminc évvel ezelőtt ide került. Hatalmas, ódon és meglepően ízléstelen fa szekrények sorakoztak egymás mellett a falnál, szinte ez egész szobát megtöltve. A szoba közepén négy íróasztal volt összetolva, tetejükön egy egy számítógéppel.

Iván körbe sétált a szobában és szemügyre vett mindent. Miután megpróbálta kinyitni az egyik szekrényt, rájött, hogy kulcsra vannak zárva. Nem mintha ez bármikor megállíthatta, de igazából csak a kíváncsiság vezérelte. Valószínű volt, hogy a szekrények csak régi iratokat tartalmaznak, olyan ügyekről, melyekre már mindenki régóta magasból tojt. Csak lusták voltak kirakni a szemetet. A számítógépek se festettek valami jól, fénykorukon bőven túl voltak. A CRT monitorok sötéten gubbasztottak a régi számítógépházak mellett, a billentyűzetek gombjai között rég elfeledett szendvicsek morzsái kezdtek új életet, az egerek pedig családot alapítottak. A Ragabash nem zavartatta magát a mocsok látványától, semmivel sem volt rosszabb, mint azok a gépek, amiket a különböző művelődési házakban volt alkalma használni.

Kiválasztotta magának a legszimpatikusabbat, megnézte, hogy áram alatt van-e, aztán bekapcsolta és leült az íróasztalhoz tartozó régi, fából készült székre. A szék meglehetősen kényelmetlen volt, de némi fészkelődés árán sikerült növelni a komfort érzetet. A monitor némi pislákolás után életre kelt, a gép házának belsejéből előtörő kattogások és zörgések pedig azt bizonyították, hogy a rendszer lassan feléledt. Iván türelmesen várt, mert ismerte az ódon masinákat és már rég rájött, hogy nem érdemes noszogatni őket. A fiatal férfi úgy számolta, hogy a keresés valószínűleg hosszú időt fog igénybe venni, ezért felkészült. Vékony dzsekije zsebeiből elővarázsolt egy hamutartót, a hozzá tartozó doboz cigivel és reklám öngyűjtóval.

Mire a régi Windows harcképes állapotba került, Iván már a második cigijére gyújtott rá. Egy pillanatig kíváncsian méregette a meztelen nőt a monitoron, majd kézbe vette az egeret és felfedező útra indult a VII. kerületi rendőrség elektronikus adatbázisában. Eléggé nevetségesnek találta, hogy amíg a maximum gyújtósnak jó régi aktákat még mindig zár alatt tartották, addig a legfrissebb információk megszerzéséhez csak be kellett kapcsolni az egyik számítógépet. Persze, ez nem volt ennyire egyszerű. A szoba, ahol tartózkodott, a rendőrkapitányság harmadik emeletén helyezkedett el, az épület legvégében. Nem lehetett csak úgy ide besétálni, legalábbis közönséges földi halandók számára. Azonban Iván Garou volt, így a konvencionális módszereken kívűl más is a rendelkezésére állt.

Az adatbázis valóságos kincsesbánya volt, de Iván ezt nem tudta értékelni. Baromira nem érdekelték a különböző betörések, pitiáner lopások, de még a fegyveres rablások sem. Amire ő hajtott, az a gyilkosság volt. Jó néhány napba beletelt, míg a némber valami értelmes információt tudott kihámozni a szellem szavaiból. Persze, utólag tök egyértelmű volt minden, de Ivánnak el kellett ismernie, hogy a feladvány először neki is zagyvaságnak tűnt. A megfejtés tényleg nem bizonyult nehéznek, a vámpír a régi zsidó negyedben húzta meg magát, és amilyen figyelmetlen volt, biztos hagyott maga után nyomokat. Iván feladata pedig az volt, hogy a lehető legpontosabban belője, hogy a kerületben merre kell keresniük. Amint ez megvan, elindulhatnak levadászni a piócát.

A monitoron egymás után jelentek meg a különböző ügyek adatai - áldozatok nevei, helyszínek, gyilkosság időpontjai, szemtanúk, stb -, de a keresés így is órákat vett igénybe. Iván azonban nem aggódott. Az éjszaka kellős közepén érkezett, a legtöbb járőr az utcákon volt, de az épületnek ezt a részét még napközben is csak ritkán használták. A használhatónak tűnő adatokat a Ragabash lementette Word dokumentumokba, majd azokat egyenként szépen elküldözgette saját magának e-mailben. Úgy számolta, hogy a jelentős mennyiségű információ feldolgozása újabb napokat vehet igénybe, és annyi időt nem kívánt itt tölteni. Egyébként sem szeretett a rendőrségen lenni, túl sokszor gyűlt meg a baja a zsernyákokkal, és nem kívánt megint a rossz oldalán kikötni egy tucat gumibotnak. Persze, képes lett volna megvédeni önmagát, de akkor megsérti a Fátylat és azt nem élné túl. A Garou nép nem éppen higgadt józanságáról volt híres, sőt!

Odakinn lassan világosodni kezdett, mire a Ragabash végzett az információk megszerzésével. Hátradőlt a kényelmetlen széken és nagyot nyújtozott, miközben a régi fa keservesen nyöszörgött a terhelés alatt. Kilépett minden programból, kikapcsolta a számítógépet, majd felállt az asztaltól. Kezébe vette a hamuval megpúpozott és csikkekkel díszített hamutartót, majd tartalmát az egyik ósdi szekrény mögé döntötte. Az üres hamutálat a zsebébe süllyesztette, majd elrakta megmaradt cigijét és öngyújtóját és elégedetten nézett körbe. Számítógép kikapcsolva, hamu eltüntetve, minden rendben. Iván szélesen elmosolyodott, majd az egyik kikapcsolt monitor tükröződő felületén saját képmása szemébe nézett és néhány perc múlva a Garout elnyelte a Közeli Homály.

Bár Iván sose tudta meg, de délután kisebb tumultus alakult ki a rendőrkapitányságon, amikor az egyik nyomozó utána akart nézni valaminek az egyik gépen. Az ajtót valaki belülről bezárta egy olyan szobában, ahonnan csak egy irányból lehetett bejutni. Miután az ajtót berúgták - lakatosra vár a halál alapon -, a szobában nem találtak senkit. Azonban a villany fel volt kapcsolva és szellőzés hiányában szinte vágni lehetett a dohányfüstöt a kis szobában. És minden éjszakás váltig állította, hogy nem is járt a szoba közelében. Mivel semmi nem tünt el vagy rongálódott meg, az egészet a szönyeg alá söpörték.

A csapat, ha összejön.

Katalin tudta, hogy amire készül, az veszélyes. De most már nem volt visszaút, és talán így is volt rendjén. Egy kitaszított Garou nem igazán reklamálhatott a sorsa miatt, ha azt saját maga idézte elő. A nő dühödten megrázta fejét és dühödten felmordult. Pont akkor kalandoznak el a gondolatai, amikor koncentrálnia kéne!

A Hajógyári sziget egyik kopár dombjának tetején állt, pontosabban annak szellem képén a Közeli Homályban. A szigetet régen a markukban tartották a Fonó szolgálói, azonban az idők változtak és a Fonó ereje itt meggyengült. A Féreg se tudta azonban megvetni a lábát a felszabadult területen, mert a Vadon jött, látott és győzött. A múltban rendszeresen nyírt fű most térdig ért, a különböző gazok teljesen szabadultak és benőttek mindent, a fák göcsörtös ágai ezer irányba nyúltak. Katalin kedvelte ezt a helyet, mert itt érezhető volt az élet lüktetése, és most pont erre volt szüksége.

Már jó néhány órája dolgozott a terep előkészítésén, és meg volt elégedve a munkájával. Különböző méretű kövekkel kialakított egy bonyolult, csak Garou és szellem szemnek ismerős mintát, mely köré gallyakból alkotott egy gyűrűt. Amikor az utolsó fadarabot is a helyére illesztette, érezte, hogy az energiák megmozdulnak körülötte és a rituális körbe gyülemlenek. A Theurge a körön kívül állt és amíg várakozott, lelassította légzését és megtisztította elméjét. Tizenkétszer mélyet szippantott a levegőből és lassan eresztette ki tüdejéből. Érezte, ahogy a Vadon ereje őt is átjárja, így hát ideje volt belépni a körbe.

Katalin fel volt készülve arra, amit odabenn várta, ám még így is majdnem felbukott. A körben ugyanis minden irányból egyszerre fújt a szél, de irányonként eltérő intenzitással. A Theurge úgy érezte, mintha egy forgószél és egy vízörvény kombinációjával küzdene. Lábáit szétvette és lassan, de álhatatosan megindult a kör közepe felé. Pusztán tíz lépésről volt szó, de mire odaért, minden izma fájdalmasan sajgott. A könnyű részén túl volt, úgyhogy eljött az igazi munka ideje.

A fiatal nő teleszívta a tüdejét, majd teljesen dühét beleadva hosszúan felordított és közben Crinos alakba változott, az ordítás pedig dobhártyszaggató üvöltésben ért végett. A hang elveszett a forgatagban, majd hol innen, hol onnan, és egyre hangosabban visszatért. Az immár hatalmas, erőteljes vérfarkas bundáját vadul tépte a szél, de megfeszítette összes izmát és hangosan, a szellemek nyelvén kántálni kezdett. Saját korábbi üvöltése megint megütötte fülét, azonban most már halkabban. A kaotikus forgatag lassan visszahúzódott, Katalin pedig tovább fokozta a kántálás volumenét.

Hangja fokozatosan növekedett, a szél pedig ennek megfelelően higgadt le. A Theurge érezte, hogy változtatnia kell, különben az eddig erőfeszítései kudarba fognak fulladni. A szabályos kántálásba elkezdett hibákat csúsztatni, néha elcsuklott a hangja, ütemet tévesztett vagy hirtelen megváltozotta hangja magasságát. A szél ismét erőre kapott, lassan hozzá igazodott Katalin énekéhez, a szélből pedig az arc kezdett kibontakozni. Nem emberi arc volt és nem csak azért, mert folyamatosan elmosódtak a vonásai. Volt benne valami elemi, valami ősi, ami már akkor is a felhőket kergette, amikor a világ létrejött.

"Szörnyű a hangod, mondták már?" - szólalt meg ezernyi suttogó és üvöltő hang a levegő szellem szájából. Az arc groteszkül elmosolyodott, a száj pedig addig tágult, míg elnyelte az arcot, ami egy pillanattal később újra előbukkant a gomolygó levegőből. "Mond el mit akarsz, mert nem érek rá egész nap."

"Nézz a szemembe, és megtudod!" - harsogta túl az orkán hangját Katalin. Az immateriális arc ismét megváltozott, vonásai gyorsan elmosódtak, ahogy a szemek hirtelen lehetetlenül nagyra nőttek. Katalin eddig átlátott az arcon, most azonban a két, hatalmas üreg mélyén csak sötétséget látott és egy pillanatra elfogta a tériszony. Az arc ismét eltűnt és megjelent, Katalin pedig csak most vette észre, hogy mennyire feszült volt az előbb.

"Érdekes ... " - mondta a szellem némi gondolkodás után. A nagy koncentrációban az arc szinte teljesen eltűnt, csak egy fej körvonalai lógtak a levegőben, mielőtt ismét megnyíltak a szemek és a száj. Katalin csak most jött rá, hogy az arc közepéről hiányzott az orr. "Nagyon érdekes... szerencséd van kicsi Garou, úgy döntöttem, segíteni fogok. A szélben a Féreg bűze terjeng, a vörös csövekből ömlik a halál, már a Mennyek sincsenek biztonságban. A szörnyeteg a városban vert tanyát, a hatágú téglafalak között rejtőzik, és a szellők szárnyára vágyik. Keresd meg ... keresd meg és pusztítsd el ..."

A Theurge bólintott. Nem volt nehéz a szellem kérésének eleget tenni, falkája így is erre készült. A földön heverő köveket játszi könnyedséggel felkapta a szél és szerteszórta őket a közeli fák között, majd mintegy varázsintésre, a kompakt vihar eltűnt, mintha sose lett volna. Katalin visszaváltozott Homid alakba és azon morfondírozott, amit a szellemtől hallott. Egy kicsit még elmélkedik a dolgon, hátha sikerült kibogozni a rejtvényt, mielőtt a többieknek is beszámol az itt történektről.

Ez lehet sok időt fog igénybe venni, de annyi baj legyen, gondolta Katalin, a Vadászat folytatódik!

Az emberek teljesen magukon kívül ugráltak és táncoltak, az izzadó tömeget stroboszkópok szabálytalan időközönként felvillanó fénye tette láthatóvá - és egyben szaggatta szét a mozgóképet állóképek sorozatává -, a DJ két fejlámpája látható csóvát húzott a párától nehéz levegőben, ahogy a zene ritmusára mozgatta a fejét és időnként le-lenézve a pultra kereste a következő lemezt. Majdnem mindenki táncolt, az oldalt húzódó bárpult mögött a csapos sürgölődött, a székeken pedig két fiatal, nagyrészt kihívóan tarka testfestésbe öltözött lány ült tétlenül - tekintetük üresen, fókusz nélkül pásztázott körbe, egyikük tekintete rögzült az emeletre, a VIP-szekcióba vezető lépcső tövében szobrozó nagydarab napszemüveges férfin.

Mad Dog nagyon félelmetesnek látszott: magas volt, széles vállú, kisportolt, kopasz, napszemüveget és fekete izompólót hordott. Általában a puszta megjelenése elijesztette a rosszfiúkat. Ezt főállásában is jól tudta kamatoztatni, de itt, kidobóként is hasznát látta annak, hogy rosszarcú volt. Unott arccal figyelte az embereket. Azzal szórakoztatta magát, hogy kiszúrt magának valakit,  és addig figyelte, amíg az illető felé nem fordult: akkor elkapta a tekintetét, és másfelé nézett.

Hármat pittyent a fülébre rejtett Bluetooth-os fülhallgató. Ezzel egyidőben az egyik táncoson megjelent egy izgőmozgó vörös pötty. Elindult felé, be a tömegbe. Tapasztalt magabiztossággal mozgott az emberek között, akik önkéntelenül is helyet adtak neki, bizarr Mózesként siklott át az önkívületben rángatózó embertengeren. A célszemélyt már látta korábban: magas, vékony, szanaszét szolizott, zselés hajú, irritáló kisköcsög volt, aki úgy gondolta, hogy apuci verdájával és a mókusfarkas kulcstartóval övé a világ, és szopni kívánó kurvák hordáit kell majd lefejtenie magáról. Csalódnia kellett... bár lehet, hogy ha csupa pattanás fejére fordít negyedannyi időt, mint a mai estére megfelelő ing kiválasztására, több sikere lehetett volna. Visszatérő vendég volt a klubban, de eddig nem csinált bajt: szingli lányoknál próbálkozott be, de minduntalan elhajtották.

Ma viszont úgy látszik, darázsfészekbe nyúlhatott: egy csinos, miniruhás, de - a körülményekhez, azaz a kibuggyanó szilikoncsöcsű tizenhatévesekhez képest - nem túl kihívóan öltözött lányra nyomult, aki látszólag két barátnőjével volt itt, és nemigen tudtak mit csinálni az agresszív mókusfarkassal.

Mad Dog keresztülvágott a tömegen, és látta, hogy a vörös pötty még mindig Mókusfarkaskán táncol, így amikor az éppen a nőre tapadva megragadta volna annak mellét, akcióba lépett. Első lépésként  levette a szemüvegét, és pólója nyakába tűzte. Aztán lendületvétel nélkül vesénvágta a gyereket, majd, mielőtt a földre esett volna, megragadta a gallérját - élvezettel hallotta volna, ahogy az anyag reccsenve enged, de Sergeant Garcia elnyomta - egy bocsánatkérő mosolyt engedett meg a meglepődve hátraforduló lány felé, hisz beszélgetni úgysem tudtak volna, aztán hóna alá vágta a hülyegyereket, és elindult kifelé: a tömeg megint szétnyilt és összezárult mögötte, ő pedig egy darabig érzett egy tekintetet, amely a tarkóját fixírozta.

Elhaladt a tánctér mellett, át a mindenhol megtalálható székek-asztalok között, végigmanőverezve a ritkásabban, de azért szép számban fellelhető emberek mellett a kijáratig.

Szokás szerint csak kidobta volna, térjen csak magához nyugodtan - a kijáratnál dohányozva álló csoportoknak nem lett volna újdonság a látvány -, aztán jobb gondolata támadt. Sosem bírta az újgazdag hülyegyerekeket, és most úgy döntött, hogy a nyóckeri öntudat nevében bosszút áll.
Leengedte a földre áldozatát, és gallérnál fogva - mázli, hogy selyem, így talán kibírja a parkolóigelindult a teljesen kihalt plázában a lift felé. Elhaladt a sok csillogó butik, üzlet mellett, a zene egyre halkulva jutott el füleibe, amikor életre kelt a fülhallgató:

- Hová mész?
- Kiviszem a szemetet.
- Értem... ne maradj el sokáig, és ne piszkolj be semmit!
- Nyilván.

Közben megérkezett a lifthez, ami valamilyen oknál fogva épp az emeleten volt, így gombnyomásra csak kinyílt az ajtó, és Mad Dog beléphetett. Megnyomta a parkoló gombját, és nyugtázta a borzasztó tuctuc megszűntét, ahogy az ajtó bezáródott, és a lift elindult.

A lassan éledező gyerek zsebébe túrt, és ahogy kinyílt az ajtó, egyik kezében már a kulcsot tartotta, és indult el kifelé, terhét maga után ráncibálva. Ahogy előrehaladt, nyomkodni kezdte a kulcson a távirányítót. Végre felpittyent egy autó néhány lépésre előre. Aztakurva, mekkora Merci. És milyen szép, így fehéren, makulátlanul. Elvigyorodott. Odament terhével együtt, körbenézett, de a parkolóházban nem volt senki.

Kinyílt az ajtó. Dog elengedte az inggallért, amit koppanás kísért: a hülyegyerek lefejelte a betont. Még mindig vigyorogva egy akkurátus mozdulattal a kulcs tollát a fényezéshez illesztette, és elindult körbe. A csikorgás majdnem mindenkit felébresztett volna, de a kocsi tulajdonosa egyelőre túlságosan el volt fáradva, hogy ilyesmivel törődjön. Mad Dognak tehát volt ideje arra, hogy kényelmesen körbesétálhassa az autót, mindenhol otthagyva vandál nyomát. Aztán a másik gombot nyomta meg, amitől halk kattanással kinyílt a csomagtartó. Hátrasétált, felemelte, benézett. Egy barna bőr aktatáskát talált benne. Belenyúlt a zsebébe, és egy papírzsebkendővel nyitotta ki a táskát. Iratokat, papírokat talált benne egy zöld dossziéban. Kivette, a táskát kinyitva a földre dobta, és elindult visszafelé. Átlépte az éppen éledező hülyegyereket, akire egy egyszerű mozdulattal rányitotta az ajtót. Mókusfarkaska újra álomba merült. Továbbindult a lift felé, hogy befejezze a műszakját. Hóna alatt a dossziéval, zsebében a kulccsal sétált, amikor egy hang magára vonta a figyelmét. Valaki felnyögött. Mad Dog odafordult és egy pár lábat látott kilógni az autók közül. Onnan jött a nyögés. Valami rossz érzése támadt, ezért odasietett, és végül meglátta a két láb gazdáját is. Az illető egy vasbeton oszlopnak háttal félig feküdt, félig ült, előtte csinos kis tócsában állt az immár megalvadt vér, az arca szanaszét volt pofozva. Megállt benne az ütő.

- Bazmeg, Sam, te mi a faszt csinálsz itt?
- Ööööeeh...
- A rohadt életbe! Mi történt veled?
- Öööeh...
- Óó, csezdmeg!

Előkapta a telefonját a zsebéből, és kikeresett egy számot. Hála az égnek, kicsörgött.

- Szevasz!
- Na mi van, mi a tökömet csinálsz már odakint? A főnök kezd ideges lenni.
- Sejtem. Figyelj, kivágtam a szemetet, viszont akadt itt egy kis probléma. Nagy gáz lenne, ha elhúznék egy órával korábban?
- Ember, nem ezért kapod a fizut, nemde? De beszéld meg vele.
- Rendben, add oda neki.

Kis szünet, aztán egy hideg, halálosan nyugodt hang.

- Igen?
- Helló főnök. Az a helyzet, hogy kivittem a szemetet, és....
- Örömmel hallom, bár nem igazán látom, ezért miért kell telefonálnod, végülis itt vagy tőlünk két percre...ráadásul még van bő egy órád a melóból.
- Iiigen, épp emiatt telefonálok. Akadt itt egy kis komplikáció.
- Épp az előbb mondtad, hogy rendben végeztél. Mi történt? - Árnyalatnyi él költözött a hangba, addig olyan volt, mint a jég, most olyan, mint egy jéghideg, borotvaéles penge, amit még nem húztak elő.
- Nem, nem a szeméttel van a gond, az rendben pihen. Egészen más jellegű a probléma,  és az a helyzet, hogy.... szóval szeretnék lelépni egy órával korábban. - Hangján érződött a bizonytalanság, hogy kérnie kell.
- Értem. Azt tudod, ugye, hogy nem így beszéltük meg?
- Persze, hogy tudom, egyszerűen csak az a helyzet, hogy van valami, amit mindenképpen el kell intéznem.
- Ennyire hirtelen? Ugye nem akarsz átvágni? - Kihúzták a pengét.
- Neem, dehogyis!
- Jó. A jövő hétért nem kapsz egy vasat sem.
- Megértettem.
- Holnap találkozunk.

Lenyomta a piros gombot, majd rögtön egy másik számot tárcsázott. Felemelte a ronggyávert Sam-et, és elindult az autója felé. Útközben az egyik szemetesbe beleejtette a Merci kulcsát.

- Iigen? Ki a tököm ez? - Rettentő álmos hang szólt.
- Szevasz, én vagyok. Figyelj, készítsd elő a cuccaidat, Sam-et nagyon elkapták.

Kis szünet, aztán egy teljesen éber hang:

- Rendben. Mikorra értek ide?
- Negyedóra.
- Igyekezz.

Odaért a kocsijához, egy lepukkantnak kinéző, de műszakilag teljesen jól karbantartott CRX Hondához. Kinyitotta a jobboldali ajtót, beültette és bekötötte Samet, aztán gyors léptekkel a saját oldalára ment. Bevágódott, indított.

A nap már magasan járt, amikor a három vérfarkas másnap találkozott. Egyikük se mehetett se törzsi (Tribe), se tanya (Sept) területre, úgyhogy kénytelenek voltak egy olyan elhagyatott helyet találni, ahol nem zavarhatta meg őket senki, és útba se voltak senkinek. Így esett a választásuk egy régóta üresen álló városszéli gyárépület hátsó udvarára. A gyár nagyjából a rendszerváltás után nem sokkal mehetett tönkre, és látszott, hogy azóta senkinek sem sikerült befektetőt találnia egy újabb lakópark felhúzására. Persze mindez csak idő kérdése volt, de addig is megfelelt a három Garou kicsiny falkájának. A hátsó udvart magas betonkerités vette körbe, amit rozsdás drótkerítés szegélyezett, négy üresen kongó raktárépület között kis tisztás volt, amit különféle törmelék, üvegcserép és szemét tarkított. Néhány patkányon és az időként megjelenő (és eltűnő) csöveseken kívül senki sem járhatott itt már vagy évek óta, a falka tagjait leszámítva.

Iván az egyik raktárépület árnyékában húzta meg magát. Hiába volt már kora ősz, még mindig melege volt a napon. Ahhoz képest, hogy inas típus volt, kimondottan hajlamos volt az izzadásra és ez baromira zavarta, mert saját képességeit ismerve tudta, hogy túlontúl könnyű a szagokat követni. Gagyidas sportcipőt viselt egykor hawaii mintás rövidnadrággal és túlméretezett koponya mintás pólóval, szemébe pedig egy bolhapiaci baseball sapkát húzott. Ettől függetlenül tovább csurgott róla az izzadtság, úgyhogy megpróbálta elterelni gondolatait erről az irritáló tényezőről.

Ezzel szemben úgy tűnt, hogy Katalint egyáltalán nem zavarja egy kis napsütés. Motoros dzsekijét levette és kényelmesen ráterítette az Interceptorra, feltűrte farmerja szárát, majd végignyúlt a sportmotoron, kezeit feje alá tette és behunyt szemmel napozott. Ha Iván nem tudta volna, hogy a Sámán folyamatosan figyel neszezésére, talán megpróbálja bezúzni a fejét egy rozsdás vassal. Nem segítene az izzadásán, de az biztos, hogy sokkal jobban érezte volna magát. Mint mindig, kettejük most is csak az a tudat akadályozta meg egymás vérének kiontásában, hogy András is ott volt.

A hatalmas Philodox magába fordulva ült egy kényelmetlennek tűnő betondarabon. Talán így akarta büntetni magát, vagy csak egyszerűen lusta volt kényelemesebb ülőhelyet találni. Az időjáráshoz képest meglepően túl volt öltözve, használt katonai bakancsa fölé kopott kék farmert húzott, amit egy rémesen kitágult piros kapucnis pulóver tetézett. Iván magában azt remélte, hogy András napszúrást kap és akkor nem állhat útjába senki, de valahogy kételkedett, hogy ekkora szerencséje lesz. Az alfáját úgy tűnt nagyon kemény fából faragták, valószínűleg egy kis napszúrásba nem fog belehalni, még akkor se, ha közben Iván megpróbálja kicsinálni.

"A faszom kivan már!" - csattant fel végül Iván, elvesztve türelmét. "Mi a francért jöttünk itt össze, ha mind a ketten itt napoztok? Mi ez bazzeg, strand?"

"Csak az zavar, hogy úgy tocsogsz az izzadtságban, mint McDonald's-os krumpli az olajban." - jegyezte meg szenvtelenül Katalin, aki azonnal felpattant, amikor Iván elrugaszkodott a faltól. Pont mint egy fél nappal korábban, megint vicsorítva meredtek egymásra.

"Kuss." - mondta András csöndesen, mire mind a ketten hátra léptek, próbálva egyszerre figyelni egymásra és Andrásra. A halálos háromszög három csúcsa lassan eltávolodott egymástól, habár András egy centit nem mozdult. A nap folyamán először felnézett a Ragabashra és Theurgere, majd a földre köpött dühödten. "Közel vagyunk már a piócához, próbáljáták arra tartalékolni az energiátokat. És ha engem kérdeztek, utána sem csináljátok a balhét, mert nem kaptok második esélyt."

Iván és Katalin elgondolkodtak András szavain, de láthatóan egyikőjüket se hatotta meg.

"Most komolyan, ki a francot érdekel? Nem mintha bármikor visszafogadnának minket, csak azért, mert szétkaptunk egy kis férget." - mordult fel Iván, mert már unta, hogy folyton ezzel az újrakezdés ökörséggel próbálták megetetni. "Elkúrtuk, ez van."

"Most az egyszer egyetértek ezzel a ... az Ivánnal." - Katalin egy pillanatra kihagyott, ahogy lenyelt egy Ivánnak szánt sértést. "Nem tudunk változtatni a múlton, és hiába tesszük, amit, nem fog számítani. Azok után, amit tettünk ..."

"Elég legyen!" - csattant fel András, majd meglepő gyorsasággal állt talpra. "Ha ennyire nem akarjátok folytani, akkor miért vállalkoztatok?"

Amikor nem kapott választ se a férfitól, se a nőtől, folytatta.

"Pontosan azért, amiért rémálmaitok vannak, amiért reggel a tükörből egy szörnyeteg néz vissza, amiért minden harmadik gondolatod úgy kezdődik, hogy mit lett volna ha azon a napon minden máshogy történik? Játszhatjátok itt nekem a kemény farkast, de ha nem zavarna titeket a múltban elkövetett hiba, akkor most nem próbálnátok jóvá tenni. Nem mintha bármelyikünk jóvá tudná tenni azt, amit elkövetett..."

András szavai után kínos csend állt be. Mind a ketten tudták, hogy Andrásnak igaza volt, de ez csak másodlagos gondolat volt, mert mindenkiben a felszínre törték az emlékek. Iván ártatlanokat tépet szét, merő szórakozásból, lassan és kegyetlenül, a harci láz hevében, miután kitakarítottak egy Féreg szolgáknak otthont adó épületet. Katalin azután sem hagyta abba a féketlen száguldozást, hogy átváltozott. A motorzás egyik alapszabálya azonban az, hogy bukni fogsz, Katalin pedig bukott, nem is kicsit. Ráadásul baráti társaságának kellős közepén. Még szerencse, hogy kevesen voltak, de még így is rengeteg időbe és energiába került elhallgattatni a szemtanúkat és elsimítani az ügyet. András pedig leendő hitvesét megkérdőjelezhetetlen szituációban találta falkavezérével. Az Őrjöngés elragadta, megölte hitvesét és vezérét, majd a csatazajra megjelenő két másik falkatársával is végzett. Az Öregek teljesen meg voltak döbbenve, még a Harcosok (Ahroun) is ritkán képesek ilyen vérontásra. Mégis mind a hárman megúszták a halálbüntetést és még esélyt is kaptak jóvá tenni bűneiket. Soha többé nem térhettek vissza, de legalább a jó ügy érdekében halhattak meg, ha úgy hozta a sors.

"El kell kapnunk a vámpírt, nincs mese." - mondta végül Katalin, hogy megtörje a csendet. Tudta, hogy a többiek is ugyan azt érzik, amit ő, de attól félt, hogy a félidézett emlékek elszabadíthatnak olyan indulatokat, amelyek az életébe kerülhetnek. És még nem száguldott eleget, még nem volt itt az ideje, hogy maga mögött hagyja motorját. "Mivel a vámpír kiszívta áldozata vérét, nagy az esély rá, hogy le tudom nyomozni, merre ment. Így jár az, aki egy Vadon szellem által megszállt emberből kajál."

András csak csendben bólintott, Iván viszont meglepően konstruktívan reagált Katalin javaslatára.

"Ha be tudod lőni nagyjából egy néhány utcányi területre a lehetséges tartózkodási helyet, akkor meg tudom találni a nyomait és onnantól csak rajtunk múlik, hogy mikor szorongatjuk meg a golyóit."

"Örülök, hogy sikerült végre valami együttműködéshez hasonlót kicsiholni belőletek." - mondta András a világ leghalványabb mosolyának keretében. "Ha megtaláltad, amit kerestél Katalin, szólj, és megyünk vadászni."

Vadászat. A három Garou önkéntelenül elvigyorodott. Lehettek akár mennyire különbözőek, akár mennyire gyűlölhették egymást, mindannyian Garouk voltak és a vadászatért éltek. És a falka hosszas hajsza után a vad biztos nyomára bukkant.

Nyomasztó csend telepedett közéjük, ahogy tekintetük végig járt az előszoba homályba burkolódzó tárgyain. Bal oldalt, a falra szerelt ruhafogasokon könnyű nyári kabátok lógtak, alattuk egy kis cipős szekrény. Jobbra egy dohányzó asztal, rajta régi újságok, cipőkanál, és egy apró, fából faragott szobor, az a tipikus tucateredeti Afrikában kézzel csinált. A levegőben a helyszínelés során használt hintőpor átható szaga elnyomta a többi tárgyét, de nem tudott megbirkózni a tetem hagyta nyomokkal. Az előszoba végén lévő kétszárnyú ajtó nyitva állt, Iván pedig előre indult, András és Katalin közvetlenül mögötte jöttek. Az ajtó mögött nyíló folyosón gyorsan átvágtak, nem foglalkoztak a balra nyíló szobákkal.

A folyosó végét lezáró újabb kétszárnyú ajtón átlépve ledermedtek. Iván szája széles, fogakkal teli vicsorra húzódott, torka mélyéről ideges hörgés szakadt ki, tekintete balra-jobbra villant, mintha még mindig lenne rá esély, hogy a szörnyeteg itt bújkál. Katalin egész testében megremegett, nyelvével megnedvesítette ajkait és halkan felnyőgött. Egyedül András nem reagált láthatóan a szobában szinte tapintható gyűlöletre. Bármi is történt itt, az nem volt természetes, azonban a korábbi tetthelyekkel ellentétben itt valami nem volt rendjén. Túl erős volt a szoba érzelmi telítettsége, az utózöngék a spirituális Richter skálán megütötték a nyolcas erősséget.

"Munkára!" - mordult társaira András, amikor azok hosszú másodpercekig nem mozdultak. A hangjában rejlő düh hatott falkájára, akik úgy kezdtek pislogni, mintha most ébredtek volna valami mély álomból.

"Ez ... ez nagyon durva." - motyogta Iván. Szája szélei megremegtek és halvány mosolyba fordultak. Érezte, ahogy feneketlen dühe lassan elismerésbe fordul, lelkét megérinti az erőszak és ő magába zárja. A fenevad ismerte ezt az érzést és élvezte, Iván pedig mindig is hallgatott belső bestiájára.

"Ez nem természetes!" - csattant fel Katalin, talán kicsit hangosabban, mint ami egy halott szobájában elvárható lenne. Amikor társai ránéztek, Katalin önkéntelenül megrántotta a vállát, majd halkabban folytatta. "Mármint oké, a vámpírok nem természetesek alapból, a Féreg (Wyrm) szolgái, de ilyen erős nyommal még sosem találkoztam! Nem tudom pontosan mi történt itt, de ha sikerül kiderítenünk, talán sikerül végre elkapni azt a szarházit!"

"Ez a terv. És most elég a dumából, nem érünk rá egész este." - András felmérte a terepet, amíg társai kilábaltak a kábulatból. Bal kezével a hálószoba irányába mutatott. "Iván, tiéd a háló. Katalin, derítsd ki mi történt."

Falkatársai egyszerre bólintottak. Iván besietett a hálószobába, Katalin  megkereste azt a helyet, ahol a holttest feküdt, András pedig szemügyre vette a nyitva álló ablakot és a mellette heverő darabokra törött széket. Ez volt az első alkalom, hogy harc nyomaira bukkantak egy áldozat lakásán. A pióca korábban minden alkalommal képes volt nyomtalanul eltűnni az éjszakában, azonban most hibázott, és ez nagy valószínűség szerint a vesztéhez fog vezetni!

Iván belépett a hálószobába és körülnézett. A nappali hatalmas ablakain beszűrődő holdfény és a közeli utcalámpák beteges sárga fénye már nem jutott el a hálószobáig, a lámpát pedig nem akarta felkapcsolni. De most nem is a látás volt a lényeg. Teste hirtelen megnőtt, ruhái eltűntek a bőre alól előtűnő foltos bunda alatt, arca megnyúlt és vicsorgó farkasformába torzult, ujjai végén karmok jelentek meg, fülei pedig majdnem a plafont súrolták. Aztán amilyen hamar megnőtt, olyan gyorsan össze is menet, felvette farkasformáját. Mint a többi Csontrágó (Bone Gnawer), ő sem volt teljesen farkasszerű, inkább egy vérszomjas, veszett, nagyon keverék kutyára emlékeztetett. Lupus alakban már nem zavarta a sötétség, érzékei felett átvette az uralmat érzékeny orra. A különböző illatok különböző színben ragyogtak tudatában, érzékelte vele társait, a berendezések illatát, de az éjszaka korábbi eseményei is felsejlettek előtte.

Katalin is a hálószoba irányába indult, de csak az ajtóig ment el. Itt lehelte ki a lelkét az áldozat, akár ki is volt. Az izmok, csontok és bőr átrendeződésének jellegzetesen organikus hangjára felnézett, és látta, ahogy Iván átváltozik, majd visszafordította figyelmét feladatára. Leguggolt a nyitott ajtó előtt és mély levegőt vett, majd teljesen elfeledkezve korábbi, ujjlenyomatokkal kapcsolatos megjegyzésére, puszta kézzel megérintette az ajtófélfát, aminek a hulla a hátát korábban vetette. Mikor bőre hozzáért a fához, úgy érezte, mintha villám csapott volna belé, keményen alsó ajkába harapott és csak hatalmas erőfeszítések árán sikerült magában tartania a melléből feltörni akaró sikolyt. Izmai szinte görcsösen rándultak egyet, szájában pedig saját vérének sós íze terjedt szét.

András figyelte, ahogy a másik kettő elindul a hálószoba irányába, ő pedig a nappaliban nézett körül. Vigyázott, hogy semmihez se nyúljon hozzá. Először, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, a könyvespolc tartalmát kezdte fürkészni. Hamar konstatálta, hogy a polcokon sorakozó könyvek nem fognak segíteni elkapni a vámpírt. Mély sóhaj keretében odasétált a törött székhez, megvizsgálta a szétszóródott darabkákat, majd tekintetével megkereste a szék társait a szobában. Messze voltak az ablaktól, és attól a ponttól is, ahol az áldozat kilehelte lelkét. Most, hogy ennyire közel volt, feltűnt neki, hogy az ablak nem nyitva van, hanem ki van törve. A széket maga mögött hagyta és odalépett az ablakhoz. Cipője alatt megcsikordultak az üvegszilánkok a parkettán ahogy kihajolt az ablakon és lepillantott a házhoz tartozó sötét kertbe. Ha itt végeztek, mindenképp le kell menniük oda. Szeme sarkából hirtelen mozgást látott és Gaia gyermekére (Children of Gaia), Katalinra pillantott.

Iván éles érzékei szintén megérezték gyűlölt falkatársának fájdalmát és némi elégedettséggel töltötte el a vér szaga, de ennél több figyelmet nem fordított Katalin kis közjátékára. Az illatok a hálószobában az elmúlt hónapok történéseit mesélték el. A legerősebb nyom egy fiatal férfihoz tartozott, aki kimondottan sok idejét töltötte a hálószobában, illata mindenbe beivódott. Mint a vokálos mögött a zenei kíséret, úgy sejlettek fel a fiatal férfiak és nők illatai, akikkel az áldozatnak viszonya volt a közelmúltban. Iván ezt enyhe undorral konstatálta, de mivel a fószer már hulla volt, nem volt többé jelentősége. Ekkor megcsapta az orrát a bűz, ami olyan érzés volt, mintha a banda gitárosánek az összes húrja egyszerre szakadt volna el. A Csontrágó orra megremegett, ahogy magába fogadta a csatorna, a rothadás, a betegség és a rosszindulat átható és förtelmes szagát.

Katalin némileg vonakodva, de visszarakta a kezét az ajtófélfára, majd behunyta a szemét. A szellemek nyelvén mormolt, szemhéja alól földöntúli, arany színű izzás szűrődött ki. Amikor kinyitotta a szemét, már nem a valós világba nézett, hanem a mögötte rejlő Közeli Homályba (Penumbra). A szoba spirituális kivetülése bútormentes volt, azonban a teljes területen halálszellemek gyülekeztek, egyre nagyobb számban, és mind az elhunyt utolsó pozíciója felé konvergáltak. A halálszellemek humanoid formájú sötét árnyékok voltak csupán, nem rendelkeztek arcvonásokkal vagy ruházattal, mozgások csöndes és méltóságteljes volt. Katalin becsukta a szemeit és látása visszatért a valós világba. Ujjaival enyhén megmasszírozta halántékát, majd Andrásra nézett. "Át kell lépnem a Homályba (Umbra), ha meg akarom tudni, hogy mi történt itt pontosan."

"Rendben Theurge, de ne tartson sokáig." - mondta a Philodox, majd végig nézte, ahogy Katalin a hálószoba ajtóra szerelt teljes alakos tükörben saját képmására koncentrál és eltűnik a Homályba, majd tekintete visszatért az ablak körüli területre. Figyelmét nem kerülte el a falon található apró repedések sokasága. Emberi alakban szaglása messze nem volt olyan jó, mint farkasalakban, de még így is érezte a Féregbűzt a falon. Magában elismeréssel adózott az ember bosszúvágya előtt, mert az képes volt még a halál torkából is megsebesíteni egy olyan lényt, aminek még a létezéséről sem tudnak az egyszerű halandók.

Iván teljes lényét és figyelmét nedves, hideg orrába koncetrálta. Túl régóta hajkurászták ezt a szörnyeteget minden nyom nélkül, és most végre sikerült szagot fognia. Határozottan nem állt szándékában elengednie ezt a lehetőséget. A nyom először a franciaágyon összegyűrten heverő takarókon érződött, de a lakás ex-tulajdonosának illatai könnyedén elnyomták. A Ragabash ott hagyta az ágyat és a földön próbálta a nyomot követni. A hálószobából egy ajtó nyílt a fürdőszoba felé, azonban onnan csak fertőtlenítő szaga áradt. Érezte, ahogy kezdi elveszíteni a fonalat, ezért úgy döntött, hogy gyorsan átvág a holttest fölötti szagorkánon és a nappaliban folytatja, amit elkezdett. Visszatartotta a lélegzetét és egy könnyed ugrással átszökkent a holttest hűlt helyén és körül nézett orrával a nappaliban. Ismét érezte a vámpír szagát, de András és Katalin túlzottan összejárkáltak mindent. Iván frusztráltan rámorrant Andrásra, aki nem igazán értékelte a gesztust. A nagydarab Philodox meredten nézett a farkasra, bal szeme alatt megrándult egy apró izom, de nem vette észre.

"Nézd meg a szék darabjait meg ott a falat." - legyintett a két hely irányába András, miután kicsit megrázta magát és a szemei elé leereszkedő vörös köd kitisztult. Elfordult Ivántól és odasétált a kanapéhoz, leült és hagyta belesüppendi hatalmas testét a puha párnák közé, majd behunyta a szemeit és mély levegőt vett. Ez közel volt, túlon túl közel. Egy ilyen apróság miatt nem veszítheti el a fejét, főleg nem úgy, hogy már jól halad a kutatásuk. Logikusan tudta, hogy mit kell tennie, de akkor miért nem tudtak vele egyetérteni primitív ösztönei? Miért érezte úgy, hogy minden egyes apró inzultusra a válasz a másik torkának kitépés lenne? Nem volt ez így rendjén, és ezt ő is tudta. Azon a végzetes éjszakán nem bírta visszafogni magát és meglett az eredménye. Azt hitte, az kivételes alkalom volt, de azóta napról napra meg kellett vívnia saját magával és ez nagyon fárasztó volt számára. Érezte, fogytán az ereje és nem fogja tudni visszatartani magát a végtelenségig. A puha párnék melegének, a sötétségnek és Iván halk neszezésének megnyugtató kombinációja jótékonyan hatott zaklatott idegeire és sikerült egy rövid időre a háttérbe szorítani baljós gondolatait.

Katalin átlépett a Homályt a valós világtól elválasztó falon, majd gyorsan félrelépett, nehogy beleütközzön egy frissen érkezett szellembe. Pár lépéssel eltávolodott gyülekező helyüktől és hátát a falnak vetette. Szemei tágra nyíltak meglepetésében, amikor a keménynek vélt fal szinte szivacs módjára ölelte körül alakját. Gyorsan kikászálódott a természetellenes közegből és olyan dühösen meredt a falra, mintha az direkt csak az ő bosszantására változtotta volna meg állagát. "Ez meg mi a fene lehet ..." - mormoltan csak úgy magának, majd ujjaival megböködte a falat, ami engedett a nyomásnak. Katalin egy pillanatig elgondolkodott, érezte, valami hiányzik a szobából. Nem, nem a bútorok, azoknak nincs kivetülése. Akkor vajon mi? Aztán rájött... hát persze! A szobában apró cafatokban hevertek a Fonó (Weaver) hálói, a fal integritását fenntartó matérium valamilyen különleges oknál fogva lefoszlott. Valami nagyon nem volt rendjén és eltökélte magát, hogy a végére jár a dolognak.

Ellépett a faltól és elindult a szellemek irányába, akik nem messze átlépésnek pontjától gyülekeztek. Mint Theurge, Katalin tudta, hogy a Féreg részét képezi a természetes körforgásnak, így a halálszellemek se voltak kiváltképp ellenségesek, de nem bízott bennük. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy ezek a szellemek zavarták meg a hálókat, de az ötletet azonnal el is vetette. Ezek a szellemek, nevükhöz méltóan, az elhalálozás által keltett erőteljes túlvilági rezgésre reagáltak. Egyszer egy Csendes Vándortól (Silent Striders) hallott néhány érdekes történetet ellenséges szellemekről és valami Sötét Homályról, de csak puszta babonaként kezelte a dolgot. Ezek a szellemek nem voltak ellenséges, bár barátságosak sem. Most, hogy közelebb ért a szellemek gyülekezési pontjához, újabb furcsaságra lett figyelmes. A szellemek nyelvén hangosan többször is elnézést kért, majd átlépett az árnyalakokon, melyeken enyhe hullámzás futott végig, mint amikor egy kavicsot dobnak egy tóba. Néhány határozott lépés után hirtelen egy kis körben találta magát. Minden irányból fölé tornyosultak az árnyalakok és őt nézték ... de nem, nem is őt! Katalin lenézett a lábai elé és észrevette azt a jelenséget, amit a szellemek is figyeltek. Úgy nézett ki, mint egy apró kristály, ami váltakozó színekben játszott és forgószélszerűen örvénylettek körülötte az energiák. Ahogy Katalin nézte, a kristály egyre kisebb és kisebb lett, és mire sikerült tenyerébe venni, alig volt nagyobb egy ujjpercnél.

A Vadon (Wyld) energiái még lüktettek a kis szilánkban, majd a Theurge érintésére hirtelen kicsaptak, bele Katalin szemeibe. A szoba és a szellemek azonnal eltűntek tekintete elől, pislantott egyet, és amikor kinyitotta a szemét, meglátta prédáját. A torz vámpír hatalmas szemfogai hátborzongató módon türemkednek ki vértelen ajkai közül, hiányzó jobb szemét száradt genny helyettesíti, orrcimpái hiányoznak, arcán gusztustalan kelések éktelenkednek. Eldeformálódott testét különböző szürke, mocskos rongyokba csavarta, a "ruha" alól előbukkanó vállai lehetetlenül szélesek, hosszú kezei karmos ujjakban végződnek, lábai nevetségesen rövidek és satnyák. Katalin ismét pislant és megint a Homályt látja. Igen! Most már tudják, hogyan néz ki a szörny, akit keresnek! Diadalittasan ismét koncetrálni kezdett és alakja lassan elhalványult, ahogy visszatért a valós világba. A halálszellemek még néhány percig köröztek a mostanra teljesen kiürült szobában, majd lassanként távoztak.

András kinyitotta egyik szemét és a frissen visszatért Katalinra nézett. A nő láthatóan fel volt dobódva, úgyhogy a Philodox kinyitotta másik szemét is és feltápászkodott a kanapéról. Iván is megérezte falkatársa izgatottságának illatát, még egy utolsót szippantott az ablak alatt heverő üvegszilánkok irányába, majd emberi alakba változott, és csatlakozott társaihoz. 

"Na, találtál valami használhatót, szuka?" - tért a témára azonnal Iván.

"Képzeld, én legalább találtam, nem úgy mint egy bizonyos faorrú Ragabash." - válaszolta Katalin egy rövid, de gyilkos pillantás után. "Nem tudom pontosan mi történt itt, de a Közeli Homály teljesen szét van barmolva. Csimbókokban lógnak a Fonó hálóinak cafatjai, mintha valaki egy kisebb robbantást hajtott volna végre odaát, ami persze lehetetlen. Ami még érdekesebb, hogy találtam egy aprócska kristályt, ami tele volt a Vadon energiáival. Valami köze lehetett a hullánkhoz, mert amikor megérintettem a cuccot, vízió formájában megláttam a vámpírt! Meg kell hagyni, gusztustalan egy dög, nem fogom az agyarimat belemélyeszteni, az biztos. Inkább a karmaimmal tépem darabokra."

"Értem, ez hasznos lesz, ha szembe sétál az utcán." - mondta Iván, majd halkan felröhögött saját poénján.

"Honnan származott ez a kristály?" - kérdezte András, miközben megpróbálta Iván hülyeségét figyelmen kívül hagyni.

"Nem tudom pontosan, de valószínűleg nyomravezető barátunk - Gaia nyugosztalja lelkét - nem volt teljesen ember." - felelte Katalin. Egy pillanatig hallgatott, ahogy összeszedte a gondolatait, majd folytatta. "Theurge tanulmányaim során mentorom egyszer elmagyarázta, hogy nem csak a Féreg szellemek szállhatnak meg emberi testet, hanem a Fonó és Vadon szolgálói is. Feltételezem itt is ez volt a helyzet, bár nem lehetett túl erős egy szellem. És végül is ez megmagyarázná a pusztítást a Közeli Homályban."

"Köszönjük az előadást, okostojás, de ezzel semmivel nem vagyunk beljebb." - jelentette ki Iván gonosz vigyorral az arcán. "Azonban az én faorrommal sikerült nyomot találnom. Még akár ma is meg tudjuk találni, ha nem hagyjuk tovább hűlni a nyomokat."

"Akkor a következőt csináljuk." -kezdte András, jelentőség teljesen. "A törött szék darabkáin még egy jó ideig érezni lehet majd a szörny szagát, úgyhogy mind elteszünk egyet. Lehet, hogy a rendőrök észreveszik a hiányzó darabkákat, de valószínűbb, hogy nem. Egyikőjük sem fogja majd puzzle módjára összerakni a széket csak úgy kíváncsiságból. Utána bezárjuk magunk mögött a lakást és irány a kert. Ott talán még találunk valamit."

A Philodox legnagyobb meglepetésére egyikőjük sem ellenkezett, így gyorsan felszedtek néhány székdarabot és mindenki eltette saját darabját. Mivel más dolguk már nem volt, távoztak a lakásból. Kifelé menet András rátette a kezét a kilincsre szinte ugyan úgy, ahogy Iván, és a zárak visszakattantak helyükre. A sötét lépcsőházban gyorsan leértek a földszintre, majd ki a ház mögötti kertbe. Miután megbizonyosodtak, hogy senki sem látja őket, mind a hárman Lupus alakba váltottak és körbe szimatoltak a körül a hely körül, ahol a vámpír bő 5 órája földet érhetett. Érezték még a pióca förtelmes bűzét, azonban csak nagyon haloványan. Már nem volt elég erős ahhoz, hogy kövessék. Visszavették Homid alakjukat, majd elhagyták az épületet és visszatértek Katalin motorjához.

"Jól van, ezt már szeretem. Nem volt minden sima, de végre tisztességes nyomon vagyunk. Holnap délben találkozó a szokásos helyen, folytatjuk, amit elkezdtünk." - adta ki a végszót András. A három Garou három különböző irányba indult meg, gondolataik azonban egy téma körül keringtek. Vajon holnap sikerül elkapni a vámpírt?

A hatóságok hajnali két óra környékén hagyták el a helyszínt. Távozásuk után az éjszakai utcára nehéz csend telepedett. A nézelődők már korábban hazamentek, abban a biztos tudatban, hogy lesz mit holnap mesélni az ismerősöknek. A falka tagjai egy közeli keresztutcába vonultak félre miután a nézelődők korábban távoztak. Nem akarták indokolatlanul felhívni magukra a figyelmet.

A trió számára a várakozás mindig is nehéznek bizonyult. Általában egymással nem beszélgettek, mert az jellemzően tettlegességig fajult. Egyszerűen nem bírták egymás képét és ez mindig megnehezítette a dolgukat. Így tehát hárman három különböző helyen telepedtek le és megpróbálták hasznosan tölteni az időt.

Iván egy sötét kapualjban helyezte magát kényelembe. Letelepedett a kapuhoz felvezető kőlépcső harmadik, legfelső fokára, kopott farmerja hátsó zsebéből maga mellé helyezett egy doboz cigarettát és az öngyújtóját, majd elővette ócska mobiltelefonját és vadul nekiesett a gomboknak. Rossz természete miatt nem volt sok ismerőse. Az éjszaka folyamán egymás után küldte a fölösleges és idegesítő SMS-eket, reagált az anyázásokra és úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Eközben demokratikusan minden postaládába egyenlő mértékben hamuzott és hagyott csikkeket.

Katalin motorjával egy még működő éjszakai lámpa alá parkolt. Bukósisakját és bőrdzsekijét az ülésre fektette, ő pedig a motor mellé ült és egy ceruza méretű elemlámpa segítségével az Interceptor motorblokkját vizsgálgatta és birizgálta. Egyszerűen imádta ezt a masinát és ezért a lehető legtöbbet akarta kihozni belőle. Garouként olyan szabadság részese volt, amilyenről egy ember sem álmodhatott, azonban neki ez kevés volt. Ő száguldani akart! Szabadon! És bár a motor se igazán tudta kielégíteni a vágyát, ez volt hozzá a legközelebbi dolog.

András számára mindegy volt, hogy hol várakozik, ezért az első félreeső helyen leült a földre és összehúzta magát. A csönd és a sötét mindig alkalmat adott arra, hogy múltbéli hibáin rágódjon, és ez most se volt másként. Falkája, mert hogy ő volt az Alfa, mindig dühvel töltötte el. Jó egy éve fel se merült volna benne, hogy ennyire mélyre süllyedhet! A gondoltra kezei ökölbe szorultak, majd mély levegőt vett és megpróbált lazítani, sikertelenül. Fejét a háta mögött lévő kukának támasztotta és csak bámult a semmibe, fejében pedig újra és újra lejátszodtak a megváltoztathatatlan múlt képei.

A rendőrautók távozására mind a hárman visszatértek a valóságba és mire a távolba veszett a járművek zaja, elindultak a ház felé. Úgy cserkészték be az épületet, mintha egy nagyvad lett volna. Folyamatosan figyelték a neszezéseket, az oda nem illő illatokat és tekintetüket az épületet övező sötétségbe fúrták. A főbejáratnál megálltak és előreengedték Ivánt, aki rátette a kezét kilincsre és lenyomta.

- Mi a franc ... ezek a zsernyákok egyre trehányabbak. - mondta halkan, mikor az ajtó gond nélkül kinyílt. Becsukta a szemét, majd belépett a sötét lépcsőházba, egy fél percig csukva tartotta a szemét, aztán ismét kinyitotta. Amikor már látott a sötétben, hátraszólt a másik kettőnek, hogy tiszta a levegő és jöhetnek. András behajtotta maguk mögött az ajtót és majdnem fellökte Katalint, aki még mindig a sötéthez próbálta szoktatni szemeit.

- Nézz a lábad elé ... - sziszegte halkan, de ingerülten a nő. A szitkot a mondat végéről nehéz volt leharapni, de sikerült időben megtennie. András egyszerűen a frászt hozta rá. A nagydarab Garou mindig csöndes volt és megfontolt, de tudta, hogy a látszat csal és nem akart véres húscafatként kikötni a falon. András nem is vett tudomást Katalinról, egyenesen Iván után indult, aki már az első lépcsőfordulóban volt. Az egész épület csöndes volt, a levegőben szemét, olcsó parfüm, izzadtság és a halál szaga terjengett. A poros lépcsőházban a fényforrást az utcára néző ablakok szolgáltatták, amiken keresztül beszűrődött a közeli lámpak narancsszín fénye.  A második emeleten az egyik ajtó mögött hirtelen elkezdett ugatni egy kutya, de András egy torka mélyéről jövő morgással elhallgatatta az ebet.

A lakás, amit kerestek, a negyedik emeleten volt, a folyosó legvégén, a többi lakástól távol. Tippre egész nagy lehetett, nagyjából a legfelső szint harmadát foglalta el. Az ajtó sértetlenül állt előttük, melyen keresztbe egy sárga "RENDŐRSÉG" feliratú szalagot húztak ki. Nem mintha szükségük lett volna a szalagra, a hely csak úgy árasztotta magából a halál spirituális utórezgéseit. Iván odalépett az ajtóhoz és a kilincsért nyúlt, amikor Katalin megragadta a karját.

- Állj meg, te kretén! Most komolyan, ujjlenyomtatot akarsz hagyni egy gyilkosság helyszínén? Nesze, használd ezt ... - Katalin odanyújtotta bőrkesztyűjét Ivánnak, aki egy pillanatig tétovázott, majd elfogadta.

- Ne szólj be, tudom mit csinálok! - mondta Iván, majd magában fortyogva felhúzta jobb kezére a kesztyűt és megfogta a kilincset. Ezt az ajtót nem felejtették el becsukni, konstatálta magában Iván, majd igazított fogásán a kilincsen és lehunyt szemmel koncentrált. Az ajtóba épített zárak (egy heveder és két biztonsági) halk kattanással és surrogással kinyíltak, Iván pedig tágra nyitotta az ajtó. A kiáramló levegőben lévő hullaszag szinte mellbevágó volt, de egyikük sem zavartatta magát. Túl sok hullát láttak és túl sok hullát csináltak ahhoz, hogy egy ilyen apróság felzaklassa őket. Miután mindhárman beléptek a lakásba, Iván halkan becsukta az ajtót maguk mögött.

Megállt, és kiszállt porszürke Astrájából. Arra azért vette a fáradtságot, hogy mielőtt becsukta az ajtót, elindította a vészvillogót. Becsapta az ajtót, és az ütemesen fel-felvillanó sárga fényben indult el a ház felé, amely előtt már több rendőrségi Octavia állt, mellettük-mögöttük meg egy kisbusz, lesötétített ablaküvegekkel.

Körülnézett. Az utcáról nem lehetett elmondani, hogy nappali fényárban úszott volna: a legközelebbi, legalább néha, stroboszkóp-szerűen villogva működő lámpa tőle vagy harminc méterrel lejjebb, a negyedik oszlopnál világított, betegsárgával vonva be környezetét. Ez persze nem azt jelentette, hogy túlságosan messze világított volna, köszönhetően a valamilyen fura okból, földöntúli elszántsággal az életbe kapaszkodó öreg bükk-, tölgy-, és platánfáknak, amik ezt, és a környék összes utcáját vastag árnyékkal szegélyezték. Rosszkedvűen battyogott tovább, lehajtott fejjel, elgondolkodva.

Felnézett, és látta, hogy, közben odaért a házhoz. Régi, omladozó vakolatú négyemeletes bérház volt, még a régi szép időkből... ha voltak egyáltalán olyanok. Átbújt a kordon alatt, és a maga lassú - egyesek megfontoltnak, mások tétovának, megint mások unottnak neveznék - tempójában a ház bejárata felé indult, megmászta a négy kőlépcsőt, vetett egy pillantást a fal szénné grafitizett alsó két méterére (a megmaradt spalettákkal együtt), majd belökte az öreg kaput.

- Jóestét, hadnagy!

Majdnem hátraugrott, de erőt vett magán. Simára borotvált rendőrt látott egyenruhában, a nevetséges baseball-sapkában. Fiatal volt, nagyon is. Ráadásul láthatóan büszke az egyenruhára, amit viselt. "Majd megtör az élet, kisapám" - gondolta halvány kajánsággal - "...ahogy velem is csinálta." Gyors pillantással ellenőrizte a srác vállapját és a réztáblácskát a mellkasán.

- Estét, Kőrösi tizedes. A többiek?
- A negyediken. Huszonnégyes lakás. Állítólag elég ronda - tette még hozzá a kölyökképű erőltetett lazasággal.
- Minden tele van vérrel? - engedett meg magának egy gonoszkodó beszólást, amivel láthatóan elérte célját. A tizedes láthatóan meghökkent, és elgondolkodott, de csak egy pillanatra. Aztán:
- Nem voltam még fent. Felkísérhetem? - csillant érdeklődés a srác szemében.
- Itt kéne maradnia, nem? Áh, francnak idegelem magam: jöjjön, ha kedve tartja, de ha összerókázza magát, hát én nem kaparom ki a szarból.

Valami mormogást kapott válaszul, amit éppúgy lehetett értelmezni "'gyanmá'"-nak, mint "Hát, majd igyekszem"-nek. Elindultak a büdös, nedves-salétromos, sötét falak szegélyezte, itt-ott töredezett peremű, a sok használattól kifényesedett lépcsőkön a negyedikre. A sötét folyosó végét egy üvegablakos ajtó jelezte, azon túl pedig egy keskeny, kovácsoltvas korlátos gang következett. Végigsétált a gangon, nyomában a tizedessel. "Fiatal srác ez, ebből még ciki lesz" - gondolta magában. Számolta volna az ajtókat, ha nincs kint mindenhol valamelyik lakó, néha családostul. Rendőrök kénytelenek beszélni velük, rábeszélni őket: sokkal jobb nekik a tévé előtt, a Maunikasóval meg a Barátok közttel. Elértek a függőfolyosó végére, ahol az ajtónál egy újabb rendőr posztolt. Mikor meglátta a hadnagyot, jóváhagyólag biccentett. A tizedesre kérdően nézett egy pillanatra, de aztán hamisítatlan "mit közöm hozzá?" fejjel tovább bambult ki a fejéből. Talán a Barátokközt aktuális epizódját kagylózta, hátha.

Belépett az előszobába, az őt követő tizedes viszont megbotlott a küszöbben. Talán az előszobából nyíló konyhában "dolgozó" - kávézó - és halkan beszélgető rendőröktől ijedt meg. A lényeg, hogy megbotlott, és megállíthatatlanul tartott a pofáraesés felé. Megkapaszkodni kívánva önkéntelenül nyúlt az első lehetséges tárgy felé, ami egy magas, négyszögletes asztal volt, rajta régimódi bakelittelefonnal. Ahogy nyúlt felé, hogy megkapaszkodjon, fura dolog történt vele. Az asztalt megragadni kívánó kezet valami egy hirtelen mozdulattal arrébb lökte, így a tizedes hangos puffanással elérte végcélját, ahonnan már nem eshetett lejjebb. Tekintetében, ahogy felnézett a kezét félrelökő hadnagyra, a meglepetést elnyomva megvillant a világ minden gyűlölete.

- Hülye, helyszínelés közben nem tapizunk össze semmit. Tönkrevágod a nyomokat!

A tizedes feltápászkodott, és bólintott. Lépett egyet, és mintha megszédült volna.
Fura érzés,olyan üres minden. Olyan, mintha hideg, száraz szél fújna, csak a szél nélkül. Valami hiányzik.

- Jön, tizedes? - váltott higgadtabbra, és egyben vissza magázásra a hadnagy.
- Persze, csak elbambultam egy pillanatra.

A kétszárnyú ajtó mögött hosszú folyosó, és balra nyíló két ajtó fogadta. Ja, és sötét. Hátrafordult, hogy megbizonyosodjon afelől, a tizedes be akar jönni. A srác arcán fura, átszellemült kifejezés honolt.

- Na, Kőrösi elvtárs, bejön, vagy itthagyjam?
- Mi, mi?! Persze, jövök, csak..
- Ne is álmodjon róla. Bemegyünk, körülnézek, aztán kitalálhat valamit, amiért ki akar rohanni a hulla elől.
- Ugyan, hadnagy, ne csinálja már. Tudja jól, hogy nyomozó akarok lenni, ahhoz meg nem árt az erős gyomor, főleg boncolásoknál. Legalábbis ezt hallottam.
- Boncolásoknál? Eszerint nem beszélt senki a helyszínelésekről?
- Nem - és már le is sápadt.
- Na, meglátjuk, milyen a gyomra. Gyerünk - ezzel átlépett a kétszárnyú ajtón, és indult előre. Épp be akart nyitni az első ajtón balra, amikor szemben, a folyosó homályba vesző  - leginkább a késői időpont és a helyszínelés célja miatt kivilágítatlan - végén kinyílt egy másik ajtó, ugyanúgy kétszárnyú. Két sziluettet világított meg a mögöttük lévő szobából kiszivárgó fény.

Mintha kizúdult volna valami az ajtón. Szag volt, de nem büdös, érintés, de valódi kapcsolat nélkül. Hideg (vagy meleg)? Kemény, vagy szilárd? Végzetszerű érzése támadt.

- Megint semmi vér.
- Ja, ezt is kitakarították. De hogy a picsába' csinálja?
- Az nem a mi dolgunk, majd a nagyfejűek megoldják.
- Há pedig mi vagyunk a HELYSZÍNELŐK!

Ezen mindketten felröhögtek, aztán meglátták a hadnagyot.

- Öö, üdv, hadnyagy, jóestét.
- Na mit találtak, fiúk?
- Semmi érdekeset, megint a Véradó lehetett.
- Na tizedes - fordult hátra a hadnagy -, egyet megúszott, vér nem lesz.

Kőrösi mintha megynyugodott volna.

- Akkor nem is ke-
- Dehogynem. Maga akar nyomozó lenni, nem?
- De olyan rossz é... - elharapta a mondat második felét, rájött, hogy jobban teszi, ha nem égeti magát szénné a hadnagy meg két helyszínelő előtt. Utóbbiak egyébként épp ránéztek:

- Óó, hadnagy, hozott nekünk egy hullaszüzet?
- A fenébe is, mindig magának jut a móka.

Az egyik közelebb lépett a tizedeshez. Őszülő halántékú, fáradt ötvenesnek tűnt, az egyenruha olyan "nincsen-aki-kivasalja" gyűrötten állt rajta.

- Fiam, bele ne nézz a szemébe! Ha mégis, a szelleme visszajár majd kísérteni.
- .....T-t-t-tényleg? - érezte, ahogy elszorul a torka, és egyre gyorsabban dobog a szíve.
- Tényleg. Ugye, Bandi?

A másik is odalépett. Kövér, elhanyagolt, zsíros kezű és hajú, apró disznószemű pasas volt, a szájából dőlt a kolbászszag.

- Hát.
- Látod, öreg, mi csak a javadat akarjuk. Ja, még valami. Akármit látsz a szobában, ne rókázz össze semmit. Itt egy pár gumikesztyű. Ha hánynod kell, rókázz ki az ablakon, de ne a szobába. Egy csomó nyom van ott még, amit rögzíteni kellene.
- M-m-miért? Mi van a szobában?
- Tudni akarod, mi? Hát menj be, és nézd meg!
- Jól van, fiúk, húzás dolgozni, ne ijesztegessétek a gyereket - lépett közbe vigyorogva a hadnagy. - Végén még halálra ijesztitek, azt' írhatom a jelentést. "Kőrösi Sándor szolgálatteljesítés közben, két szerencsétlen vesztes faszságaitól megrémülve szívrohamot kapott, és meghalt. A tizedest anyja saját halottjának tekinti, és nem adja senkinek. Temetéséről később történik intézkedés."
- Jó-jó, megyünk már - szólt a kövér, megbökve idősebbik társa oldalát. Elindultak, de az őszes hajú, még visszafordult:
- Emlékezz, ne nézz a szemébe!

A hadnagy persze belépett már, mire felocsúdott, és követte.

A szoba legfontosabb jellemzője a három hatalmas ablak - a bal szélső tárva-nyitva -, és a két kisebb ajtó volt. Így nappal jó világos lehet itt - gondolta a hadnagy. Egy dohányzóasztal, mellette, a faltól nem messze egy összetört szék, egy tévéállvány tévével, egy kanapé - nem valami új, de legalább tiszta -, egy ajtó  - a kétszárnyú mellett jobbra - csukva, a másik ajtó - a hálóé, látszott a bevetetlen ágy - nyitva, fekvő emberi test, szekrénysor, karnis, elhúzott függönyök, hulla, a szabad falfelületen könyvespolcok, rajta könyvek, egy hulla, plafonon spotlámpák, egy holttest.

Egy holttest.

A hadnagy kikerülte az asztalt és a kanapét, és odalépett a hullához, a bőre egész szürke volt, félmeztelenül, nagyon holtan feküdt ott egy fiatalember, élettelen teste az ablakok felé fordulva hevert az ajtónyílásban.
Kőrösi tizedes kérés nélkül lépett közelebb.

Hullámokban tört rá az a rettentő nyomasztó érzés, a semmi érzékelése, hogy nem érez semmit a hulla felől, mintha nem meghalt, hanem eltüntették volna. Ott nincs semmi, eltüntették, kiszippantották egy lyukon, eltűnt, nincs vele dolgom, nincs vele dolgom, NINCS VELE DOLGOM.

Lehajolt a hulla fölé - közben futólag érzékelte az ajtónyílás mögötti hálószobát a széttúrt franciaággyal - és lenézett rá.
Jóképű férfiarcot látott egészen elváltozott arccal. Megnyúlt az egész feje: mintha szó szerint ráírták volna a csalódottságot, hogy nem úgy jött ki valami, ahogy szerette volna. Szemeinek csak a fehérje látszódott, ami mostanra egészen szürkévé sötétedett. Kőrösi persze azzal kezdte, hogy belenézett a halott szempárba.

Ráveti magát egy nem túl jóképű, de valahogy vonzó férfi, egy pillanatnyi szúró fájdalmat érez a nyakán, aztán pedig olyan élvezetet, amilyet csak a legtapasztaltabb nők képesek adni a férfinak. És ez az örömérzés tompul lassan, bele a sötétségbe, a semmibe. Utolsó tetteként még felnéz, jól megnézi magának gyilkosát - és egy eltorzult arcú, keléses, félvak, büdös, holtsápadt arc-paródia néz vissza rá vigyorogva, kivillantva lyukas, düledező, hiányos fogsorát két, meglepően hosszú szemfoggal, ahogy rájön, hogy átláttak az álcáján.

Kőrösi hátrahőköl, zihálva, felszínesen kapkodja a levegőt, elsápadva seggreül, beveri a fejét az asztal szélébe, elsötétül előtte a világ.

Árad belőle a rosszindulatú, mintent elnyomó semmi, üresség, élettelenség, ráadásul még valami más is körbeveszi alakját, mint furán, vörösen fénylő aura.
A diadal érzése. Hogy az ilyen áldozatafajta halandók soha nem győzik le. Tudja, hogy az emberek csak haláluk pillanatában ismerik fel a valóságot. Fürdik a kárörömben, tapicskol a felsőbbrendűség érzésében: ezek? Dehisz' ezek csak birkák, akiket levágok, ha úgy tartja kedvem.
Hát ezért vigyorog a szemétláda. Hát ezért röhög a mocsok! Azt, hiszi, bármit megtehet! Hát NEM!

Éles fájdalom hasít a koponyájába. Mintha beszakítottak volna egy falat... vagy egy ajtót, ahonnan most tiszta, fehér fényként zúdul ki valami. Felemeli kezét.

A rémalak elindul az ablak felé. Elégedett, nyugodt... jóllakott? Nem figyel maga mögé, így nem látja, hogy áldozata felemeli kezét, és vele együtt egy IKEA szék is elemelkedik a földtől pár centire, hogy aztán nagy sebességgel nekizúduljon a gyilkos hátának, aki tökéletesen meglepetten nekivágódik a falnak. Két egymást követő, csontrepesztő csattanás hallatszik, ahogy a rémalak nekivágódik a falnak, megrepesztve a vakolatot. A szék pozdorjává zúzódva szóródik szét. A rém megfordul, mindkét válla természetellenes szögben lóg... és az egyik máris visszaugrik a helyére... aztán a másik, mindezt az előző két reccsenés rokonhangjaitól kísérve. Gyűlölet lobban eddig holt-üres szemeiben, és egy pillanatra mintha fakóbb lenne, mintha el akarna rejtőzni. Mindhiába. Áldozata tovább emeli kezét, és ezúttal a lény is vele emelkedik. A következő mozdulat az utolsó is egyben: kéz ökölben, és előrelök. A rémalak csattanva nekivágódik az ablaknak, ami szilánkokra törik, és egy sikollyal eltűnik. Az utolsó hang egy tompa puffanás: zsák trágya puffan így a földön, ha ledobod a csomagtartóról. A kéz elernyed, jön a sötétség.

- ...van, tizedes? Szedje már össze magát, nem szívesen hívok mentőt. Na tessék, csak egy percre megyek át a hálóba, maga meg rosszul lesz nekem.
- Gnnnnh!
- Na jöjjön, leviszem levegőzni - rántja talpra a hadnagy. - Mégse tett jót a hulla. Még jó, hogy nem valami belezést fogtunk ki, akkor tán itt is hal meg nekem.

Átkarolja a vállát, kikíséri a lakásból, keresztül a helyszínelő rendőrökkel teli előszobán - a kövér meg az ősz hajú visszafojtottan röhögnek -, le a lépcsőn.

Kőrösi ekkorra tér magához, nagyjából önállóan képes mozogni, de még a történtek hatása alatt van. A hadnagy odakíséri a mentőhöz, leülteti.

- Maradjon itt, tizedes, hozatok magának valamit inni. Aztán vissza kell még mennem. Nehogy rosszul legyen nekem!
- Rendben, hadnagy úr. Köszönöm.
- Nincs mit. Egész jól bírta. Én szanaszét hánytam a tetthelyet. Igaz, az belezős volt.

Halvány vigyor a tizedes részéről; a hadnagy köszönés nélkül megfordul és elmegy. A tizedes nagy levegőt vesz.

- Itt a teája. Jó citromos-cukros, amolyan menzatea - a mentős alacsony, vékony cigánygyerek: húszéves, ha van. Viszont mosolyog, és barátságos. Nem jelennek meg keléses arcú rémalakok előtte. Lehet, hogy mégis normális.
- Köszi - kortyol bele Sándor, majd körbenéz. Az utcában parkoló autók, a ház előtt pár rendőrautó, meg ez az egy mentő, aminek a hátsó lépcsőjén éppen ül, szemben a járdán egy motor, meg három arc. Két pasi meg egy csaj. Mindhárom úgy néz ki, amilyennek a szakközepes könyvekben a "motoros rocker bajkeverő", "hajléktalan", "egyéb bajkeverő" címszavak melletti ábrák mutatták, és...

... és mindháromból elemi erővel áradt a természetes zöld, az eső utáni fű illata. Ahogy vett még egy mély levegőt, megérezte a természetesség mellett a komposztáló bűzét is, de valahogy így volt kerek a történet. A jó szag, meg a rossz. Eső utáni fű, meg a komposzt.
Ahogy jobban megnézte őket, valami furát vett észre. Mintha az árnyékok tréfát űznének a szeméből. Egy fa árnyékában álltak mindhárman, és őt nézték. "Egyéb bajkeverő" épp röhögött valamin, és mondott valamit a haverjainak. Árnyékban álltak, és mégis: árnyékot vetettek ők is maguk mögé, de nem a földre, hanem inkább úgy, mintha egy sötét kezeslábasba öltözött alak állna mögöttük. Mindháromnak egyforma volt: hatalmas, két lábon járó, kutyafejű, lomposfarkú borzalom.

Kőrösi Alexander tizedes ebben a pillanatban vált biztossá abban, hogy tökéletesen megbolondult. Valamilyen oknál fogva mégsem kezdett el sikoltozni, és nem lőtte magát fejbe sem, inkább belenézett műanyagpoharába, és belekortyolt a teájába.

- Finom - szólt előre a mentősnek.

Iván egy öreg bükkfa takarásában állt és onnan szemlélte a rendőröket az utca túloldalán. Ő ért ide elsőnek és a hatóságok még mindig itt tököltek, úgyhogy nem igazán tudott mit kezdeni magával. Elővett farmerja hátsó zsebéből egy csomag cigit, rágyújtott egy szálra és unottan pöfékelt. Nem ő volt az egyetlen nézelődő, nagyjából egy tucat bámészkodó lézenget a környékén, időnként kisebb csoportokat alkottak és megosztották egymással vadabbnál vadabb teóriáikat. Iván csak fél füllel hallgatta a beszélgetéseket, de nem nagyon szentelt nekik különösebb figyelmet. Kipillanatott fedezéke mögül és jobban megnézte magának a tett helyszínét. Egy régi, lepukkant négy emeletes bérház volt a város egyik félreeső részén. Az épület előtt három rendőrautó és egy mentő állt. Két járőr megpróbálta rábeszélni a katasztrófa túristákat, hogy menjenek haza, míg a mentősök csöndesen beszélgettek az egyik zsernyákkal. Ezt a beszélgetést már nem sikerült Ivánnak elcsípnie, de nem is igazán volt fontos.

Ő tudta, hogy mi történt odabenn. Legalábbis nagyjából sejtette, hogy mi történhetett, és tudta, hogy ki volt az elkövető. Már egy ideje követték a nyomokat, de még nem sikerült elcsípni a piócát. Ez kimondottan frusztrálta, és nem csak azért, mert az ő feladata lett volna a vámpír nyomára bukkani, hanem azért is, mert Katalin ezt folyton az orra alá dörgölte. Iván legszívesebben megölte volna Katalint és tudta, hogy az érzés kölcsönös, de mindketten tisztában voltak a következményekkel. Ez volt az utolsó esélyük, hogy korábbi hibáikat helyrehozzák, és így is csak a szerencsén múlott, hogy még mind a hárman éltek. Iván gúnyosan elfintorodott, ahogy falkája harmadik tagja is az eszébe jutott. András, a kedves és aranyos fickó, aki csupa jószív és derű. Francokat! Iván látta, hogy mi maradt az után az incidens után, ami miatt Andrást is megbüntették. Ivánt nehéz volt megfélemlíteni, de az a látvány annyira megmaradt benne, hogy néha még mindig rémálmok gyötörték.

Az utca távolabbi vége felől egy Honda Interceptor sportmotor eltéveszthetetlen hangja ütötte meg Iván fülét. Ahh, megjött a némber. Iván eltolta magát a fától és elindult a járdán a hang irányába, majd hunyorogva nézett a fényszórón túli figurára. Katalin a járda mellett parkolt le motorjával, lekapcsolta a fényszórót és levette a bukósisakját. Ujjait gyorsan átfuttatta rövidre nyírt hollófekete haján és Ivánra nézett.

- Hé ribanc, mennyi egy kör? - üdvözölte Iván falkatársát szemtelenül, és elégedetten látta, hogy a nő dühödten megremeg.

- Kussolj, te tahó! Nincs szükségem erre a szarságra egy olyan alaktól, aki még egy piócát se képes kiszagolni.

Iván képtelen volt türtőztetni magát és elvicsorodott, tekintetét Katalinéba fúrta, de a nő állta a pillanatását, sőt, viszonozta! Bő egy percig álltak dermedten, amikor egy harmadik hang megszólalt közvetlenül mellettük.

- Olyanok vagytok, mint a rossz gyerekek. Nem figyelek oda, és máris egymásnak estek. - András kezeit megnyugtatólag Katalin és Iván vállára tette, ami hatott, de érezte, ahogy egyikőjük se fér igazán a bőrébe. Kicsit szorosabban markolta meg őket és egy bólintással konstatálta, amikor mind a ketten felnyőgtek hatalmas lapátkezei szorításában. - Amíg én vagyok itt a főnök, nem lesz semmi balhé. Főleg nem a nyílt utcán, nézőközönség előtt. Remélem értve vagyok!

A szembenálló felek nagyon gyorsan bólintottak és azonnal elkezdték masszírozni sajgó vállaikat, amikor kiszabadultak András kezei közül.

- Most, hogy ezt sikerült tisztázni ... Iván, jelentést kérek.

- A rendőrök értek ide először, úgyhogy bent még nem jártam. - kezdett hozzá történetéhez Iván egy pillanatnyi dacos csönd után. - Ismerve emberünket, a mentősökre nem lesz szükség, egy hullazsák is megteszi. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy itt semmit se fogunk találni. A zsernyákok mindig módszeresen rendet raknak a pióca után. - az utolsó szavakat Iván már szinte köpte. Nem bírta megemészteni, hogy vannak olyan emberek, akik segítenek egy vámpírnak eltüntetni a nyomokat egy-egy gyilkosság után. A földre ejtette a cigicsikket, majd újabb szálra gyújtott rá. Mind Katalin, mind András rosszalló pillantást vetett Ivánra, de az nem foglalkozott vele. - No nézd csak, egy kezdő!

Mindannyian abba az irányba fordultak, amerre Iván mutatott. Az épület főbejáratán két rendőr jött ki. Egyikük teljesen sápadt volt és alig bírt megállni a saját lábán, társa pedig épp a mentőautó felé támogatta. A fiatal rendőr szinte sokkos állapotban volt, kikerekedett szemekkel pillantott jobbra-balra, mint aki most látja először a környezetét.  A mentősök leültötték a járda széléra és megpróbálták megnyugtatni a didergő srácot. Iván rosszindulatúan röhögött a szerencsétlenül járt rendőrön.

- Mibe, hogy ez volt az első hullája? A pancser, tuti még ott helyben összeokádta a helyszínt.

- Iván, higgadj már le, nem tehet róla, hogy nem egy olyan vérszomjas állat, mint te. - Katalin gúnyos megjegyzése azonban nem érte el célját, valószínűleg Iván bóknak vette szavait. Nem lenne meglepő, Iván tényleg egy vérszomjas állat volt, még Garou viszonylatban is. András halkan felmordult és csöndre intette őket.

- Amikor elhúznak a kopók, bemegyünk és megpróbálunk találni valamit, bármit, ami segítségével közelebb kerülhetünk ehhez a szörnyeteghez.

Némán ült a kocsiban, figyelte a kezében lévő kis dobozt, amin egy LCD-kijelzőn tízjegyű számok pörögtek, mint valami veszettül felgyorsított stopperóra. A hetessel kezdődő számokat látta, már hét perce futott a program a jellegtelen, fekete dobozban, aminek hátuljából telefonkábel húzódott az ablakig, ahol eltűnt. Türelmetlenül dobolt szabad kezével a kormányon, aztán lenyúlt. Keze megakadt a furán, oda nem illően álló, most slusszkulcsként funkcionáló csavarhúzó-nyélben, ahogy a rádiót kereste. Bekapcsolta, és elégedett mosollyal nyugtázta, hogy itt is a Petőfi megy. Keze visszatért a kormányra, és immár Szalai Évával egy ütemre dobolt tovább. Kinézett balra. Két hellyel arrébb állt álmai - egyik - autója. Feketén, baljóslatúan, csábítón. Vonalai a de Silva-féle hirtelen váltás szelídebb változatát, egy, a rajongóknak inkább megfelelő sziluettet rajzoltak ki a neonlámpák szembántó villódzásában. Állva is száguld. Három ajtó, a fényt szinte, a tekintetet azonban állandóan magába, magára irányító szín. Nagyvad.

Soha nem kötött még el M3-as BMW-t...igazság szerint soha nem látott még M3-as BMW-t élőben, de ha egyszer itt van a parkolóházban, miért ne próbálná meg? Halk, szinte diszkrét sípszót hallott. Lenézett, bár tudta, mire számítson. Lefutott a program. Borzasztó mennyiségű kódot pörgetett végig, próbálva ezekkel átverni a rádiós központi zárat. Semmi. Ilyen esetekre mondta mindig Gazsi, a mentora, hogy "há' édes egy komám, oda ke' menni, azt meg ke' csinyáni". Úgyhogy rácsapott a kesztyűtartóra, ami ettől kinyílt, és kipottyantott magából két tárgyat. Az egyik úgy nézett ki, mint egy fél tábla csoki alufóliába tekerve, ezt zsebretette; a másik pedig olyan volt, mint egy svájcibicska, ezt kézbe fogva szállt ki ütött-kopott, "akkorseismerszmeghaszembejövökazutcán"-szürke, frissen lopott Corsájából.

Körülnézett. A hatalmas, betonszürke parkolóházban jó félház lehetett, azaz kijjebb, messzebb az üzletközpontba vezető ajtóktól már bőven volt szabad hely, de ott, ahol kiszállt, és célpontja felé indult, minden hely foglalt volt. Különböző márkájú, korú autók álltak összevissza, bár felismerhető volt az újabb, drágább modellek túlsúlya. Odalépett a BMW-hez, körülnézett: nem látott senkit. Itt követte el az első hibát.

Az autó felé fordult, kiválasztott egy megfelelőnek tűnő szerszámot, és határozott mozdulattal bő kétujjnyira a kulcslyukba döfte, aztán óvatosan mozgatni kezdte, hátha a rúdon lévő fogak, mélyedések találnak egy megfelelő kombinációt, és övé a zsákmány. Halkan számolt magában, már ötvenhárom másodpercnél tartott, de még nem kattant a zár. Teljesen az autóra koncentrált: érezte, hogy ez lesz nem túl hosszú élete eddigi csúcsa. Az ugrókódnak nem dőlt be, álkulccsal kellett nekimennie, és majdnem... több mint egy percig próbálkoznia, mire bejött.....már ha bejön, mert immár majd' két perce állt az autó mellett. A kezdeti "feltűnés-nélkül"-attitűd szertefoszlani látszott: egyre fokozódó dühvel, izzadva próbálta megtalálni a megfelelő szerszámot - immár a harmadikkal próbálkozott, ennek kisebbek voltak a recéi -, sikertelenül.

- 'zanyádpicsáját! - próbált sikertelenül elnyomni egy káromkodást nemlétező bajsza alatt. Hirtelen elege lett. A rohadt életbe, csak nem kefél ki vele egy mocsok újgazdag rohadt kocsija! Döntött.

Pillantása megrebbent, de aztán inkább a svájcibicskára összpontosított. Kinyitott egy olyan szerszámot, ami vékonyabb, nem olyan mélyen vésett volt, mint a többi, cserébe viszont ment a színe a kocsihoz, lévén koromfekete. Vett egy mély levegőt, bedugta a szívószál vastagságú álkulcsot a zárba, lehunyta a szemét (második hiba), és érezni próbálta, ahogy egy jól irányzott mozdulata nyomán kinyílik az ajtó, ő bepattan, és vigyorogva elhajt. Akarta, hogy így legyen.

Behunyt szemű erőlködésének három, egymástól látszólag független eredménye lett. A zár környékéből szikrák kezdtek pattogni, hirtelen mindenhol rettenetes amperszagot lehetett érezni, valamint két, bőrkesztyűs lapátkéz ragadta meg a vállát és rántotta el az autótól. Önkéntelenül is a kilincsbe kapaszkodott, most hiába: engedelmes kattanással nyílt ki az ajtó, feltárva az autó belsejét, ahol bőrülés követett fabetétet, fényesre törölt króm és puha, bézsszín szövet váltotta egymást. Közben persze a földre zuhant, kétszer átfordulva tengelye körül.

Átléptek rajta. Felnézett, és egy vele egymagas, kis pocakos, zselézett hajú újgazdag rohadékot látott, akinek az öltönye - mit öltönye! a zoknija! - többe kerülhetett, mint amennyit ő költ kajára egy hónapban. A zselés hajú a vásárolt hatalmat jól ismerők és élvezők ruganyosságával és kényelmével lépett oda az autóhoz, gunyoros bólintással nyugtázta, hogy az ajtót nyitva találja, elfintorodott az amperszag éreztén, majd beült.

- Vigyázz, be van kamerázva - szólt át a válla felett. Sam tartott tőle, hogy hamarosan kiderül, kihez tartoztak a kesztyűk. Egy rettenetesen nagydarab, kigyúrt, kopasz, napszemüveges pofa állt felette. Ő rántotta el a kocsitól. Zseléske, miközben a kormány láthatóan emlékezve rá, halk vinnyogás kíséretében felvette a sofőr számára legideálisabb pozíciót, becsapta az ajtót. Tompa, visszhangtalan dübbenés. Pont ilyen hangja volt az első rúgásnak, amit fényesre vikszelt Gucci cipővel Sam a gyomrába kapott.