Katalin tudta, hogy amire készül, az veszélyes. De most már nem volt visszaút, és talán így is volt rendjén. Egy kitaszított Garou nem igazán reklamálhatott a sorsa miatt, ha azt saját maga idézte elő. A nő dühödten megrázta fejét és dühödten felmordult. Pont akkor kalandoznak el a gondolatai, amikor koncentrálnia kéne!

A Hajógyári sziget egyik kopár dombjának tetején állt, pontosabban annak szellem képén a Közeli Homályban. A szigetet régen a markukban tartották a Fonó szolgálói, azonban az idők változtak és a Fonó ereje itt meggyengült. A Féreg se tudta azonban megvetni a lábát a felszabadult területen, mert a Vadon jött, látott és győzött. A múltban rendszeresen nyírt fű most térdig ért, a különböző gazok teljesen szabadultak és benőttek mindent, a fák göcsörtös ágai ezer irányba nyúltak. Katalin kedvelte ezt a helyet, mert itt érezhető volt az élet lüktetése, és most pont erre volt szüksége.

Már jó néhány órája dolgozott a terep előkészítésén, és meg volt elégedve a munkájával. Különböző méretű kövekkel kialakított egy bonyolult, csak Garou és szellem szemnek ismerős mintát, mely köré gallyakból alkotott egy gyűrűt. Amikor az utolsó fadarabot is a helyére illesztette, érezte, hogy az energiák megmozdulnak körülötte és a rituális körbe gyülemlenek. A Theurge a körön kívül állt és amíg várakozott, lelassította légzését és megtisztította elméjét. Tizenkétszer mélyet szippantott a levegőből és lassan eresztette ki tüdejéből. Érezte, ahogy a Vadon ereje őt is átjárja, így hát ideje volt belépni a körbe.

Katalin fel volt készülve arra, amit odabenn várta, ám még így is majdnem felbukott. A körben ugyanis minden irányból egyszerre fújt a szél, de irányonként eltérő intenzitással. A Theurge úgy érezte, mintha egy forgószél és egy vízörvény kombinációjával küzdene. Lábáit szétvette és lassan, de álhatatosan megindult a kör közepe felé. Pusztán tíz lépésről volt szó, de mire odaért, minden izma fájdalmasan sajgott. A könnyű részén túl volt, úgyhogy eljött az igazi munka ideje.

A fiatal nő teleszívta a tüdejét, majd teljesen dühét beleadva hosszúan felordított és közben Crinos alakba változott, az ordítás pedig dobhártyszaggató üvöltésben ért végett. A hang elveszett a forgatagban, majd hol innen, hol onnan, és egyre hangosabban visszatért. Az immár hatalmas, erőteljes vérfarkas bundáját vadul tépte a szél, de megfeszítette összes izmát és hangosan, a szellemek nyelvén kántálni kezdett. Saját korábbi üvöltése megint megütötte fülét, azonban most már halkabban. A kaotikus forgatag lassan visszahúzódott, Katalin pedig tovább fokozta a kántálás volumenét.

Hangja fokozatosan növekedett, a szél pedig ennek megfelelően higgadt le. A Theurge érezte, hogy változtatnia kell, különben az eddig erőfeszítései kudarba fognak fulladni. A szabályos kántálásba elkezdett hibákat csúsztatni, néha elcsuklott a hangja, ütemet tévesztett vagy hirtelen megváltozotta hangja magasságát. A szél ismét erőre kapott, lassan hozzá igazodott Katalin énekéhez, a szélből pedig az arc kezdett kibontakozni. Nem emberi arc volt és nem csak azért, mert folyamatosan elmosódtak a vonásai. Volt benne valami elemi, valami ősi, ami már akkor is a felhőket kergette, amikor a világ létrejött.

"Szörnyű a hangod, mondták már?" - szólalt meg ezernyi suttogó és üvöltő hang a levegő szellem szájából. Az arc groteszkül elmosolyodott, a száj pedig addig tágult, míg elnyelte az arcot, ami egy pillanattal később újra előbukkant a gomolygó levegőből. "Mond el mit akarsz, mert nem érek rá egész nap."

"Nézz a szemembe, és megtudod!" - harsogta túl az orkán hangját Katalin. Az immateriális arc ismét megváltozott, vonásai gyorsan elmosódtak, ahogy a szemek hirtelen lehetetlenül nagyra nőttek. Katalin eddig átlátott az arcon, most azonban a két, hatalmas üreg mélyén csak sötétséget látott és egy pillanatra elfogta a tériszony. Az arc ismét eltűnt és megjelent, Katalin pedig csak most vette észre, hogy mennyire feszült volt az előbb.

"Érdekes ... " - mondta a szellem némi gondolkodás után. A nagy koncentrációban az arc szinte teljesen eltűnt, csak egy fej körvonalai lógtak a levegőben, mielőtt ismét megnyíltak a szemek és a száj. Katalin csak most jött rá, hogy az arc közepéről hiányzott az orr. "Nagyon érdekes... szerencséd van kicsi Garou, úgy döntöttem, segíteni fogok. A szélben a Féreg bűze terjeng, a vörös csövekből ömlik a halál, már a Mennyek sincsenek biztonságban. A szörnyeteg a városban vert tanyát, a hatágú téglafalak között rejtőzik, és a szellők szárnyára vágyik. Keresd meg ... keresd meg és pusztítsd el ..."

A Theurge bólintott. Nem volt nehéz a szellem kérésének eleget tenni, falkája így is erre készült. A földön heverő köveket játszi könnyedséggel felkapta a szél és szerteszórta őket a közeli fák között, majd mintegy varázsintésre, a kompakt vihar eltűnt, mintha sose lett volna. Katalin visszaváltozott Homid alakba és azon morfondírozott, amit a szellemtől hallott. Egy kicsit még elmélkedik a dolgon, hátha sikerült kibogozni a rejtvényt, mielőtt a többieknek is beszámol az itt történektről.

Ez lehet sok időt fog igénybe venni, de annyi baj legyen, gondolta Katalin, a Vadászat folytatódik!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.